Az üres fészek Nyíregyházán

Klára hetvenegy éves korában is emlékezett minden fűszer sorrendjére a paprikáskrumpliban, de arra már nem, mikor mondott utoljára rendes köszönömöt a férjének. Zoltán reggel hét körül, még kávé előtt, odaszólt neki a konyhaajtóból:

– Menjél csak Editkéhez. Egy hét nyugalom nekem is jólesne.

Klára ki sem nézett a bőröndből, amit épp pakolt.

– Meg is bolondultál, öregem?

De azért csak összehajtogatta a két váltás ruhát, betette a szatyorba a tepsis rétest, amit még hajnalban sütött a lányáéknak, és elindult a hét óra ötven perces busszal a debreceni pályaudvarra. Zoltán bezárta utána a kertkaput, kihúzta magát, és az udvaron állva úgy érezte magát, mint aki visszakapta a fiatalságát. Végre csend. Végre nyugalom. Nem kell fél nyolckor kikapcsolni a tévét a Kékfényről, mert Klára aludni akar. Este majd végignézheti a Tények Pluszt is, hangosan, reklámmal együtt.

Első dolga volt, hogy a macskát – Cicust, Klára szemefényét – kitette a teraszra, mondván, a bundája úgyis mindent összepiszkít. Aztán a kanapé mögül előhúzott kosárban lévő fonalgombolyagokat egyszerűen a spájzba lökte, és beleroskadt a fotelbe, ami eddig szigorúan az övé volt csak esténként. Körbekapcsolgatta a csatornákat. Semmi érdekes. Kikapcsolta a tévét. Végigment a lakáson: a nappaliban csend, a hálóban csend, a konyhában is csak a hűtő zümmögése. Dél körül nekiállt felmelegíteni a maradék gulyáslevest, közben megégette az ujját a fazék fülén, leült, és a régi szokás szerint bekiabált:

– Klára, hozz már egy karéj kenyeret!

Semmi válasz. Csak a fal.

Este a Tényeket is furcsa volt egyedül nézni – kivel vitatkozzon most a rezsiemelésről, ha Klára nincs ott, hogy visszamondja, hogy ő pedig másképp hallotta a rádióban? Elővette a römi-kártyát, és eszébe jutott, hogy Klára szinte minden este megverte, és hogy ilyenkor úgy nevettek, mint két kamasz a placcon. Az éjszaka is furcsa volt horkolás és edénycsörgés nélkül – Zoltán a plafont bámulta hajnali háromig.

Másnapra már ideges volt, epés, és a ház úgy hatott rá, mint egy kihűlt lucskos árpakása. Estére feladta. Homlokát ráncolva felhívta a lányát.

– Add már anyádat – mondta, és nyelt egy nagyot, mielőtt hozzátette, halkan: – Nem jó egyedül lenni.

Klára egy óra múlva már otthon is volt. Először végigmérte a konyhát, ledorongolta érte, hogy mekkora disznóól lett belőle, aztán megsimogatta Cicust, és kihúzta a fonalat a spájzból. Este megint kártya, tea, nevetés. Zoltán vesztett, és morgott:

– Veled aztán nincs nyugtom… lehet, mégis el kéne menned megint pihenni valahova.

Klára csak nevetett. Tudta ő az igazat: az az öreg zsémbes ember egy napot sem bírna ki nélküle.

Ami azonban ebből a történetből nem derült ki senkinek, az az, hogy Klára aznap este, miután lefeküdtek, még sokáig ébren feküdt, és a plafont bámulta ő is. Mert amíg Debrecenben ült a lánya konyhájában, és hallgatta, hogy Editke a rezsiszámláról panaszkodik, közben végiggondolta: hét napja nem volt egyedül harminckilenc éve. Nem a takarítás hiányzott neki, nem a bevásárlás, nem a főzés – hanem hogy soha nem kérdezte meg senki, ő mit szeretne aznap csinálni.

Másnap reggel, mikor Zoltán bement dolgozni a kis műhelybe, ahol egész életében motorokat szerelt, Klára nem a mosógépet indította el, hanem leült a konyhaasztalhoz egy füzettel, és felírta, mennyi van a közös könyvecskében: egymillió-kétszázezer forint, amit tíz éve gyűjtöttek egy nyaralásra, amiből sosem lett semmi, mert Zoltán mindig azt mondta, majd jövőre. Felhívta a takarékszövetkezetet, és megkérdezte, hogyan lehet ebből egyedül, a saját nevére nyitni egy külön betétet – csak a felét, ami jogosan az övé. A hölgy a pénztárban meg sem lepődött, csak elmagyarázta a papírmunkát.

Estére, mikor Zoltán hazaért, olajszagúan, fáradtan, az asztalon ott várt rá egy boríték. Benne a takarékkönyv másolata és egy cetli, Klára szálkás betűivel: "A magam felét elteszem. Októberben elmegyek Editkéhez egy hónapra, a hegyekbe is elviszem, amit apáéktól örököltem. Te addig megtanulod, hol van a mosópor."

Zoltán ott állt a konyhában, kezében a borítékkal, és először életében nem talált mit mondani. Klára a szobából kiszólt, nyugodtan, mintha csak azt kérdezné, kér-e még levest:

– Van még valami hozzáfűznivalód, vagy nézzük a Tényeket?