Egy szürke jószág, ami eldöntötte Grigorij sorsát

Tizenegy éve dolgozom a győri állatmenhelyen, és azt hittem, engem semmi sem tud már meglepni. Aznap délután pont a fűtésszámlát rendezgettem a recepción, amikor kinyílt az üvegajtó, és belépett egy medve nagyságú ember, sárral szennyezett bakancsban.

A neve Farkas Béla volt, ahogy később kiderült – hatvanas éveiben járó, egykori erdész, aki most vadászkutyát keresett. Olyan volt, mint aki egyenesen egy favágótáborból jött: vastag zekében, deresedő szakállal, tenyerében akkora ujjakkal, hogy egy fél kenyeret is eltakartak volna. A kolléganőm, Kertész Anikó fogadta, én csak a pult mögül figyeltem, mert épp a macskatáp-rendelést intéztem telefonon.

– Nagy testű kutyát keresek. Vadászatra – mondta Béla olyan hangon, mintha parancsot adna ki egy fatelepen.

Anikó megkérdezte, nem érdekli-e esetleg egy macska is, mert éppen sok szép cirmosunk maradt gazdátlanul. Béla úgy nézett rá, mintha az utcán hóesésben napszemüveget kínáltak volna neki.

– A macska haszontalan állat – közölte, aztán hozzátette, hogy ezt nem indulattal mondja, csak tényként.

Végigmentek a folyosón a kennelekhez. Én ilyenkor általában nem megyek utánuk, de aznap épp a mosdóhoz indultam, és láttam, ahogy Béla minden ketrec előtt megáll, kérdez: kor, egészség, vérmérséklet. Ahogy egy jó traktoralkatrészt válogatna. Anikó egy Villám nevű, kétéves lajkára hívta fel a figyelmét – erős, nyugodt jószág, nyugodt tekintetű, pont olyan, amilyet egy vadász álmodik.

Béla azt kérte, hadd sétáltassa meg kint az udvaron, hogy lássa, hogyan viselkedik szabadon. Anikó ment kiállítani a papírokat, Béla pedig visszaindult a bejárat felé várakozni. Én épp akkor toltam ki a szemetes kukát a folyosóra, amikor megláttam, hogy a macskaszárny egyik ajtaja nyitva maradt – Rézi, a takarítónő cserélt éppen alomtálcát.

És akkor hallottam meg azt a hangot. Nem nyávogás volt, inkább követelés. Mint amikor valaki teli torokból beszól egy zárt ajtón. A hang forrása egy szürke kandúr volt a felső polcon – nálunk Dáma néven futott, bár épp aznap még nem tudtam, hogy pár perc múlva végleg más neve lesz.

Amit ezután láttam, arról évek óta mesélek mindenkinek, aki hallgatja. Az az állat egyenesen leugrott a polcról Béla vállára – pontosan úgy, mintha kiszámolta volna a távolságot egy mérnöki rajzon. A férfi megtorpant a folyosó közepén, mint akit áramütés ért.

Én a kukát tolva megálltam az ajtóban, mert éreztem, hogy ezt nem szabad megzavarnom. Béla próbálta lefejteni magáról a macskát, két tenyerével, óvatosan, aztán már határozottabban – de az állat csak jobban belekapaszkodott a zekéjébe, egyik körmét már a mellzsebébe vájva. Közben hangosan dorombolt, annyira, hogy a folyosó végéről is hallottam.

Anikó akkor jött vissza a papírokkal, meglátta a jelenetet, és úgy kellett a szájára tennie a kezét, nehogy kirobbanjon belőle a nevetés. Leültette Bélát a fal melletti műanyag székre, mondván, hátha magától lemászik a macska, ha van ideje hozzászokni.

Nem mászott le. Sőt, a nyakára kúszott, onnan vissza a vállára, és ott rendezkedett be végleg.

Miközben Anikó kitöltötte a papírokat, elmesélte, honnan került hozzánk ez a kandúr. A gazdája egy debreceni bérházból költözött el, és egyszerűen otthagyta az állatot bezárva a lakásban. A szomszédok majdnem egy hét múlva figyeltek fel a nyávogásra a fal mögül. Amikor végre kihozták onnan, tíz napig senkihez nem engedte közel magát, hetekig csak éjjel jött le enni a szekrény tetejéről.

Ez a rész az, amit senki más nem látott úgy, ahogy én: Béla arca akkor változott meg. Nem szólt semmit, de a keze, amivel az imént még lefejteni próbálta magáról az állatot, most magától a szürke hátra simult. A dorombolás felerősödött, mint egy beindított motor.

Kint közben Villám türelmesen várt a pórázára fűzve – a tökéletes vadászkutya, amiért Béla aznap idejött. Hallottam az ugatását az udvarról, halkan, kitartóan.

Én ekkor már nem álltam meg, mert becsöngetett egy család, akiknek örökbefogadási időpontjuk volt. De ahogy elmentem mellettük az irodába, még hallottam, hogy Béla megkérdezi a kandúr nevét. Anikó mondta, hogy egy önkéntes nevezte el Dámának, mert úgy ül ott, mint aki mindent tud, csak nem mutatja.

Két hét múlva Béla visszajött – ezúttal üres kézzel, se póráz, se hám nála. A szállítóboxot kérte kölcsön. Anikó akkor mesélte el nekem, mi történt közben: Béla aznap este nem vitte el se Villámot, se semmilyen kutyát. Hazament, aztán három nap múlva telefonált, hogy szeretné örökbe fogadni „azt a szürkét”.

Kifizette a hozzájárulást – tizenkétezer forintot –, aláírta az örökbefogadási papírt, amit Anikó tett elé az asztalra, és amikor a kandúr bemászott a szállítóboxba magától, első alkalommal, ahogy Anikó mondta, „mintha hazamenne”, Béla annyit mondott: – Dáma marad a neve. Kártyás pofája van, igaza volt annak, aki elnevezte.

Villámot két hónappal később egy vácrátóti vadásztársaság vitte el, rendes papírokkal, jó gazdához – ezt tudom, mert én magam intéztem az iratokat.

Én azóta is a recepción ülök, és néhány hónapja egy borítékot találtam a pultomon: benne egy fénykép, Béla kertjében, a fickó egy fatönkön ül, a szürke kandúr a válla mögül kandikál elő, mintha soha nem is akart volna máshol lenni. Hátoldalán ennyi állt: „Dáma üdvözli a menhelyet.” Azóta ott tartom a fiókban, a macskatáp-rendelések mellett.