Az özvegy, aki hat macskát kapott válaszul

Ilonka néni akkor hallotta meg a nyávogást, amikor éppen a kerti csapnál mosta el a kávéscsészéjét. Hetvenéves volt, egyedül élt a győri kertvárosi házban, amit még a férjével, Feri bácsival vettek negyven éve. Feri három éve halt meg. A fia, Zoltán, Bécsben dolgozott egy biztosítónál, a lánya, Krisztina, Szegeden tanított, az unokákat csak karácsonykor és néha húsvétkor látta.

A kerti fészerben, az ócska pokrócon, amit még tavaly ki akart dobni, egy csíkos cica feküdt három vak kölyökkel. Ilonka néni megállt az ajtóban.

— Hát ez meg mi — mormolta.

A macska felnézett rá. Zöld szeme résnyire szűkült, de nem sziszegett, nem lapította a fülét. Csak nézte, mi lesz.

Ilonka néni este tejet vitt ki egy tálkában, mellé pár szelet főtt halat a péntek esti vacsorájából. A macska megvárta, míg a néni visszahúzódik, aztán odament. Falt, mint aki napok óta nem evett, közben folyton hátrapillantott a kölykökre.

— Szegény dögöd, hol kujtorogtál, mire ezt a hármat megszülted — sóhajtott az asszony.

Egy hét alatt a kölykök felnyitották a szemüket, a macska szőre megfényesedett. Ilonka néni azon kapta magát, hogy esténként már várja, hogy kimehessen a fészerbe — ott valaki várta, valakinek szüksége volt rá most azonnal, nem csak vasárnap esténként egy telefonhívás erejéig.

A kilencedik napon a macska eltűnt. A tejes tál érintetlenül állt reggel is. A kölykök nyivákoltak, egymásba bújtak, az anyjukat keresték.

Ilonka néni egész éjjel kint hagyta az ennivalót, de a macska nem jött vissza. Másnap sem. A kölykök elgyengültek, abbahagyták a kúszást. Az asszonynak elő kellett vennie, amit harminc éve csinált utoljára, amikor Zoltán egy utcáról hazahozott kismacskát nevelt fel pipettából — akkor még méregette, hová tegyenek még egy éhes szájat a házban. Most maga keverte fel a tejet, és csepegtette bele a apró, rózsaszín pofikákba.

Egy hét múlva a kölykök már tálból tudtak nyeldelni. Ilonka néni bevitte őket a házba, kartondobozt csinált a verandán.

A szomszédja, Rózsa, kölcsönkérni jött egy fej vöröskáposztát, és a küszöbön megállt.

— Minek cirkuszolsz ezekkel? Vidd be a menhelyre.

— Az anyjuk elhagyta őket, én is elhagyjam?

— Nem elhagyta, inkább odapusztult valahol, ott a főúton úgy mennek a kamionok. Te csak arra figyelj, Ilonka, hogy ne szokj hozzájuk. Hármat nem fogsz megtartani.

Az asszony nem szólt semmit. Hozzászokott már. De Rózsának igaza volt — júliusban jönnek az unokák, mindkettőnek allergiás a bőre macskaszőrre. És az ereje sincs már három macskához.

— Holnap beviszem őket a városba — ígérte meg. — A Fehérvári úti menhelyen jó emberek vannak, elhelyezik őket.

Azon az éjjelen nem jött álom a szemére. Ilonka néni a plafont bámulta, a csendet hallgatta. Régen mindig volt zaj a házban — Feri horkolt, a gyerekek suttogtak éjjel, a régi macskájuk, Morzsa, végigdübörgött a folyosón. Most csak az óra ketyegése.

Reggel kilépett a teraszra — és megállt.

A kertkapunál ott ült a csíkos macska. Soványan, kócosan, csomókban állt a szőre. Mellette egy vörös kismacska, nagyobb, mint a saját hármasa, úgy négy hónapos. Az egyik füle beszakadva, a hátsó lábát húzta magával.

— Élsz — lépett előre az asszony.

A macska felállt, odament a teraszhoz. A vörös kölyök utána biceget, hozzá dörgölőzve. A macska egyet nyávogott — röviden, követelően — és felnézett Ilonka nénire.

— Kit hoztál ide?

A kiscica remegett. A csontjai kiálltak, a szeme könnyezett, a sebből a lábán valami sárgás nedv szivárgott. A macska újra nyávogott, és elindult a kapu felé. Megállt, visszanézett. Várt.

— Megmutatni akarod?

Ilonka néni követte. A macska biztosan vezette, három telken át, Rózsa fóliasátra mellett, egy elhagyott telekre, ahol valamikor egy öreg kertész, Pisti bácsi lakott. Három éve meghalt, rokonsága nem jött érte a házért. A kerítés korhadt, a fű embermagasságig nőtt.

A lépcső alatt két másik kölyök kuporgott. Ugyanolyan soványak, gyulladt szemmel.

— Jézusom — nyelt egyet Ilonka néni.

A macska hozzádörgölőzött a lábához, és megint felnézett. Nem könyörgött — kérte. Nyugodtan, mintha egy ügyletet intézne. Itt vannak, vigyed.

— Nem tudok mindenkit, érted? Nem tudok mindenkit elvinni.

Hazament. A dobozban a kölykök éhesen nyivákoltak. Megetette, megitatta őket, aztán leült az asztalhoz, a kezébe hajtotta a fejét.

A macska három telken keresztül jött. Megjegyezte, hol kapott ennivalót. A tucatnyi kert közül pontosan azt a házat találta meg, ahol nem kergették el, ahol adtak neki valamit. És hozott egy idegen kölyköt. Nem a sajátját — idegent.

Délre Ilonka néni előkereste a szállítóboxot, régi törülközőket tett bele, és elindult az elhagyott telekre. A macska várt rá. A lépcső alatt a két kölyköt könnyen elfogta — nem is küzdöttek, túl gyengék voltak. A vöröset az úton vette fel.

Otthon mind a hármat a verandára fektette, vizet, ételt tett eléjük, régi törülközőket terített. A macska lassan evett, közben felnézett, végigszámolta mind a hatot. Ellenőrizte — megvannak-e, élnek-e.

— Na tessék — ereszkedett le egy székre Ilonka néni. — Most már hatan vagytok.

Rózsa este átjött, és elakadt a lélegzete.

— Teljesen megbolondultál?

— Nem örökre — fordította el a tekintetét Ilonka néni. — Felnevelem, aztán elajándékozom.

— Persze, elajándékozod — húzta el a száját Rózsa. — Ismerlek én már.

Az asszony valóban elkezdett gazdikat keresni. Megkérte az unokáját, Dórit, hogy tegyen ki hirdetéseket a neten. A vörös kölyköt elvitte az állatorvoshoz — összevarrták a sebét, antibiotikumot kapott.

— Életben marad — mondta az orvos. — Szívós kis dög.

A két elhagyott telekről hozott kölyköt egy fiatal pár vette magához. A harmadikat a szomszéd lány, Anett, kunyerálta ki magának. A saját három kölykét is tovább akarta adni Ilonka néni, de valahogy sosem jött össze. Néha gyanús embereket küldtek, néha csak megérezte, hogy nem jó.

Egy hónap múlva négy kölyök és a macska maradt vele. Ilonka néni a verandán ült, egy pohár savanyúvizet forgatott a kezében, és nézte, hogy a csíkos anya egyformán nyalogatja mind a négyet — a sajátjait és a vörös fogadott kölyköt is. Megnyalta a füle tövét, végigszimatolta a bekötött lábát, aztán a sajátjait vette sorra, ugyanolyan türelemmel. Nem tett köztük különbséget.

Augusztusban megjött Zoltán, körbejárta a verandát, megnézte a macskacsaládot.

— Anyám, ez komoly? Öt macska?

— Négy kölyök és az anyjuk — töltött neki teát Ilonka néni. — Igen, komoly.

Zoltán hallgatott egy percig, aztán elmosolyodott.

— Tudod, régóta nem láttalak ilyen jól kinézni. Hagyd meg őket, ha jól érzed magad velük.

Az asszony bólintott. A ház újra megtelt élettel — nem úgy, mint régen, nem zajosan, de élőn. Valaki várta reggel, valaki a térdén dorombolt este.

Szeptember végén Ilonka néni elővette a régi noteszét, amibe egykor Feri bácsival a kiadásaikat jegyezték, és egy üres lapra felírta négy nevet: Pamacs, Morzsa, Vörös, Picur. Alá odaírta a dátumot, vastagon aláhúzta, és a papírt magnettel a hűtőre tette. Kint, a kertben csöpögött a csap, amit sosem javított meg rendesen — most mégsem indult el hozzá, hogy elzárja. A vörös kölyök felugrott az ölébe, és rögtön dorombolni kezdett.