**Csak meg akartam óvni**

Valéria ruhája túl fehér volt. Most is összeszorul a gyomrom, ha visszagondolok rá. Azon az estén, a Four Seasons Gresham Palace nagytermében, minden olyan volt, mintha egy regényből lépett volna elő: orchideák a csillárokon, a jácint illata összekeveredve a vendégek édes szagú izgalmával, a bérelt kristálypoharak csendülése. Máté, a fiam, sugárzott azon a lány mellett, akit valójában alig ismert.

Én építettem fel Máté életének minden szegletét. Amikor az apja otthagyott minket üres bankszámlával és egy csődközeli autószerelő-műhellyel a Kőbányán, én fogtam meg azt a vállalkozást zsíros kezemmel, és három márkakereskedéssé fejlesztettem. Kifizettem az egyetemét, megvettem neki az első lakását a Józsefvárosban, még az autót is én választottam, amivel Valériáért ment az első randevújukra: egy sárga 1989-es Ladát, amit a lány „túl feltűnőnek" talált. Ez már akkor fájt. De az, ami végképp megfagyasztotta a véremet, az volt, amikor a menyasszony dédnagynénje, egy idős hölgy Nyíregyházáról, fejkendőben, azt mondta a fiamnak: „Most már van igazi családod, fiam." Mintha én kísértet lennék.

Nem vagyok rossz ember. Félek. Hónapok óta hajnali háromkor ébredtem ugyanazzal a gondolattal: ez a lány, azzal a fogkrémreklám-mosolyával, elviszi tőlem Mátét, eltünteti a sült libás vasárnapokat a házamnál, egy bekeretezett fotóvá tesz a folyóról. Az esküvő napján, amikor a zenészek elkezdték hangolni az ütőket, már megvolt a kicsi, csúnya és kétségbeesett tervem.

Felbéreltem egy segítőt. Egy huszonéves fiút, aki alkalmi pincérként dolgozott rendezvényeken, és ötvenezer forintra volt szüksége, hogy ne veszítse el a kibérelt zuglói garzonját. A konyhaajtó mellett találkoztam vele, távol azoktól a kameráktól, amiket magam fizettem. A kezébe adtam egy ezüstös kis üvegcsét — nem méreg volt, isten őrizz, csak egy gyógynövényes keverék, ami órákra felkavarja a gyomrot. Elég ahhoz, hogy Valériának visszavonulnia kelljen, hogy az esküvőt elhalasszák. Csak egy éjszakára. Csak hogy Máté levegőhöz jusson és újra gondolkodjon.

— Öntsd a tortakrémbe közvetlenül szervírozás előtt — mondtam neki, és ő bólintott, a szalvétával a karján.

Mocskosnak éreztem magam, de egyben könnyűnek is, mint amikor lezársz egy nehéz üzletet, és nedves kézzel írod alá. Amikor visszamentem a terembe, összefutottam Valéria unokatestvérével, egy bizonyos Adriennel, aki az italokat szolgálta ki, és két túl figyelmes szemmel nézett rám. Ez a vékony lány, kissé félrecsúszott kontyával, úgy mért végig, mintha meghallott volna valamit. Nyugodtan rámosolyogtam. Az esküvők felizgatják az embereket, mondtam magamnak.

Amikor eljött a tortavágás pillanata, a taps majdnem kirepesztette a dobhártyámat. Valéria felemelte a kiskanalat, és én visszafogtam a levegőt. De abban a pillanatban Adrienn elejtette a tálcát, és futni kezdett, mint egy bolond, kikerülve a székeket és a megbotránkozott nagynéniket. A szavak megakadtak a torkomban. Adrienn kiverte a kanalat Valéria kezéből, és az egész tortát a földre borította. A habcsók a fiam cipőjén landolt. Máté olyan szemmel nézett rám, amilyet még soha nem láttam nála: nem dühvel, hanem egy kisgyerek zavarodottságával.

Aztán megjelent a telefon.

Adrienn csatlakoztatta a videót arra a kivetítőre, amit a pár fotóihoz béreltünk. Ott voltam én. A kezem. Az üvegcse. A szűkszavú mozdulatom a pincér felé. A fiú, aki körülnézett. És én, állva, teljesen mozdulatlanul, egy olyan mosollyal, amely a felvételen nem büszke anyának, hanem egy olyan nőnek látszott, aki valami törött dolgot rejt. Az emberek abbahagyták a tapsot. A mikrofon hosszan felsípolt. Valaki szárazon köhögött.

Aztán Máté halkan megkérdezte, de mindenki meghallotta: „Anya, miért?" A hangja megbicsaklott, és én éreztem, hogy a padló megnyílik a krémszínű tűsarkúm alatt. Próbáltam elegáns mentséget találni, valami fordulatot, ami megment, de csak az igazságot tudtam kimondani:

— Csak azt akartam, hogy egy ideig fájjon a gyomra. Csak hogy elhalasszák az esküvőt. Hogy a fiam újra gondolkodjon… — És akkor rájöttem, hogy már nincs maszk, amit tarthatnék.

Valéria nem sírt. Ez volt a legrosszabb. Megigazította a ruháját olyan nyugalommal, amit sértésnek éreztem. Azt mondta: „Magának félnie kellett. És ezzel majdnem tönkretette ezt." Majd Mátéhoz fordult, és megkérdezte, tudott-e róla valamit. Ő nemet mondott, és az arcán egy ér dagadt ki a halántéka fölött, olyan erősen, hogy azt hittem, mindjárt megszólal.

A szálloda igazgatója megfogta a karomat, és két idősebb bácsi elkísért egy privát terembe, ahol citromos fertőtlenítő szaga volt. Senki nem kiabált velem. Csak úgy méregettek, ahogy egy törött darabra néz az ember. Még hallottam a zenészeket, akik próbálták lassú nótával elfedni a botrányt.

A következő hetek súlyos csendben teltek. Máté három hónapig nem válaszolt az üzeneteimre. Valéria még a kis ezüst dobozkát sem adta vissza, amit az eljegyzésük napján ajándékoztam neki. Küldtem leveleket, sokat. Egyikben ezt írtam: „A szerelem idiótává tesz, a magány pedig még rosszabbá." Nem tudom, elolvasták-e.

De ami igazán a végemre járt, egy apró részlet volt, abból a fajtából, amely akkor derül ki, amikor már mindent elmondtak. A szálloda, amikor a régi felvételeket átnézte az incidens miatt, felfedezte, hogy háromszor találkoztam a személyzettel a banquet előtt. Az egyik megbeszélés nem a tortáról szólt. Hanem arról, hogy áthelyezzük Valéria nagymamájának helyét. Azt kértem, hogy a terem végébe üljék, távol a fotóktól, egy oszlop mögé rejtve. Azt az idős asszonyt, aki felnevelte Valériát, amíg az anyja három állásban dolgozott. El akartam tüntetni a keretből. Nem azért, mert nem bírtam ránézni. Talán azért, mert neki valódi helye volt, meleg és biztos, és attól féltem, hogy engem lökdösnek majd a végébe, vaku nélkül, köszöntő nélkül, semmi nélkül. Szégyellem leírni, de a szégyen az egyetlen őszinte dolog, ami még megmaradt belőlem.

Tizenöt hónap telt el. Egy közös ismerős elküldte a második esküvő fotóját. Engem persze nem hívtak meg. A szertartás egy kis kertben volt Gödöllőn, egy almafa alatt. A fotón Valéria látszott, amint a nagymamája karján lép be. Hátrébb Máté várt az út közepén, és ott egyesültek, mindenki szeme előtt. Az első sor egyik üres székére világoskék szalagot kötöttek. Nem nekem szólt. Az üzenet szerint azt jelentette: „hogy emlékezzünk, a félelem soha nem foglalhatja el a főhelyet." Az üres szék ezzel együtt is az volt a fotón, amiből nem tudtam tovább nézni: a hely, ahova már nem ültethettek.

Azon az estén nem kapcsoltam be a tévét, nem rendeltem ételt, nem nyitottam ki a redőnyt. Ültem a telefonnal a kezemben, néztem a fotót, amíg le nem merült az akkumulátor, és a kijelző sötétje visszatükrözte a saját arcomat. Aztán felálltam, és a konyhába mentem. A fagyasztóban még volt egy kevés liba az utolsó karácsonyból, amit együtt töltöttünk. Kiengedtem, tányérra tettem, és egyedül megettem, állva, az ablak mellett, amely a Hungária körútra nézett. Az autók teljes fényszóróval haladtak el odalent, egyik a másik után, és én csak rágtam, a villát minden falat után letettem a tányér szélére, majd újra felvettem, mintha ez a mozdulat volna az egyetlen dolog, amit még rendesen tudok csinálni.