**Az asszony, aki felkelt a csészéje mellől**

Kormos Erzsébetnek hívnak, hatvanhárom éves vagyok. Hat éve ismertem meg Dávidot – egy huszonnyolc éves fiút, harminchárom évvel fiatalabbat nálam. Jógaoktató volt egy kis stúdióban a Bartók Béla úton, a Móricz Zsigmond körtér közelében. Amikor a férjem meghalt egy autóbalesetben, az életem két dologra zsugorodott: a ránk maradt kis festékboltlánc vezetésére és az alsó derékfájásra, amit semmilyen krém nem tudott enyhíteni. Dávid az első óra után szólított meg. Nem a megszokott, udvarias mosollyal, hanem olyan tekintettel, mintha valóban látna engem.

Mindenki óvott: "egy tele pénztárcát keres, Erzsébet. Lakás a budai Rózsadombon, nyaraló a Balatonnál – ezt látja benned." De Dávid soha nem kérdezett a pénzről. Főzött, takarított, masszírozta a nyakamat, és "kicsi feleségemnek" hívott. Minden este, lefekvés előtt, egy gőzölgő csésze teát hozott – citromfű, méz, gyömbér. "Igyál meg mindent, anyukám," mondta. "Jót tesz az alvásnak. Nem alszom el, amíg te nem alszol." Így ittam meg mindig. Hat évig azt hittem, végre nyugalmat találtam.

Egyik este Dávid szólt, hogy fennmarad a konyhában, "egészséges nassolnivalót" készít a kurzustársainak. Megcsókolta a homlokomat: "Te csak feküdj le, édesem." Úgy tettem, mintha elaludtam volna, de a gyomrom összerándult, és minden idegszálam azt súgta: ne hunyd le a szemed. Felkeltem, meztelen lábbal a hideg padlón, és végigmentem a folyóson. A konyhaajtó résnyire nyitva volt. Dávid háttal állt, dudorászott magában. Láttam, hogy a vízforralóból forró vizet önt a csészémbe. Majd kivett a fiókból egy kis borostyánszínű üvegcsét. Háromszor megdöntötte. Néhány tiszta csepp hullott a teába. Mézet, citromfüvet adott hozzá, megkeverte. Az ujjaim a falnak görcsösen szorultak, és a bőröm libabőrös lett a hideg kőtől vagy valami egészen másiktól.

Felment a lépcsőn a csészével. Visszamásztam az ágyba, magamra húztam a párnát, és félig alvónak tettettem magam. "Itt vagyok, feleségem," mondta. Felültem, ásítottam, színleltem egy kortyot, aztán letettem a csészét az éjjeliszekrényre. "Majd befejezem," mondtam. "Édesem." Amint a légzése elnehezült, a teát egy kis termoszba öntöttem, jól rácsavartam a kupakot, és a cipőszekrénybe rejtettem.

Másnap reggel elmentem egy magánlaborba az Üllői úton. Egy összefogott hajú recepciós megkérdezte: "Hogy van?" – mielőtt elnyelte egy ásítást. Átadtam neki a folyadékmintát. Két nap múlva felhívott az orvos. "Kormos asszony," mondta, és a hangjából csak óvatosság áradt. "A folyadék erős nyugtatót tartalmaz. Rendszeres szedés esetén memóriakárosodást, zavartságot és fizikai függőséget okozhat. Aki ezt adta önnek, nem az alvására volt gondja – arra volt gondja, hogy elhallgasson." A konyhaablaknál álltam, az ujjaim a hideg csempét simították, miközben lent a megállóban megállt egy busz, és a körvonalai elmosódtak a szemem előtt.

Azon az estén nem nyúltam a teához. Dávid meglátta a teli csészét. "Miért nem ittad meg?" – kérdezte. "Nincs hozzá kedvem," mondtam. "Nem kívánom." Hezitált, a tekintete egy pillanatra összeszűkült – nem dühösen, csak fókuszáltan. "Sokkal jobban fogod érezni magad, ha megiszod. Bízz bennem." Akkor láttam először a lágyság mögött valami élest.

Másnap, amikor elment tanítani, átnéztem a fiókot. Az üvegcse még ott volt, félig üresen, címke nélkül. Mellette, szépen összehajtva, találtam egy tartós meghatalmazás-formanyomtatványt. Minden adatomat kitöltötte, csak az aláírás sora maradt üres. Remegő kézzel zacskóba tettem mindkettőt, és felhívtam az ügyvédemet. Egy héten belül új bankszéfet nyitottam, a számláimat átcsoportosítottam, és kicseréltem a zárakat a balatoni nyaralóban. Este együtt ültünk a nappaliban. Elmondtam neki, mit derített ki az orvos.

Hosszan nem szólt semmit, csak az ujjait futtatta a kanapé szövetén, mintha onnan szedné össze a válaszát. Majd felsóhajtott – nem bűnösen, nem szomorúan, inkább mint aki egy türelmesen kivárt tervét tönkretettem. "Nem érted, Erzsébet," mondta nyugodtan. "Túl sokat aggódsz, túl sokat gondolkodsz. Csak nyugodttá akartalak tenni… hogy ne öregedj a stressztől." A bőröm bizseregni kezdett. "Elkábítottál?" – kérdeztem. "Elvetted a választási lehetőségemet?" Előkaptam a táskámból a meghatalmazást. "És ez? Hogy odategyem az aláírásomat, hogy a számláimat is üresre vehesd?" A papírra nézett, megvonta a vállát. "Azt hittem, kényelmes megoldást teremtünk magunknak." Ez volt az utolsó alkalom, hogy a házamban aludt.

Nem engedtem, hogy maradjon. Próbált vitázni, de felhívtam a 112-t. Másnap reggel, amint elment, megint kicseréltem a zárakat. Délután visszajött, kopogott az ajtón, kiabált: "Erzsébet, nyisd ki, hadd magyarázzam el!" Nem válaszoltam. Újra hívtam a rendőrséget, és egy járőrautó elvitte. Három nap múlva már kint volt az életemből. Beadtam a házasság érvénytelenítésére a kérelmet, távoltartási végzést kaptam, és a rendőrség bizonyítékként elvitte az üvegcsét és a meghatalmazást.

Két hónap múlva felhívott a nyomozó. "Dávidot elfogták Szegeden, hamis néven vezetett ott egy stúdiót. Beismerte, három évet kapott végrehajtandó börtönbüntetésből, mert a terheltnek számító laboreredmény és a meghatalmazás-kísérlet is a dossziéban volt – az ügyész szándékos testi sértést és csalást is rábizonyított. Végleges távoltartást is kapott melléd." A konyhában ültem, az ujjaim dobolni kezdtek az asztalon. Végre vége volt.

Hónapokig felriadtam minden ajtócsikordulásra, minden nyikorgó padlóra a hálószoba előtt. Éjjel kétszer is felkeltem, hogy megnézzem, üres-e a csésze az éjjeliszekrényen. A hűtő zúgása, ami azelőtt sosem zavart, hetekig éberen tartott.

Eladtam a budapesti lakást, és véglegesen a balatoni nyaralóba költöztem – az egyetlen hely, amely még az otthonomnak érződött. A tó hullámai beszűrődtek az ablakon, a madarak hajnali ötkor ébredtek, és egy kávé ezerkétszáz forint a sétányi kioszkban. Most hatvanhárom éves vagyok.

Reggel, mint minden reggel, feltettem a vízforralót. Citromfű, méz, gyömbér – semmi más. A csészét az ablakpárkányra tettem. A tó kint lélegzett, a madarak elkezdtek szólni. Felemeltem a csészét, a meleg átjárta a tenyeremet. Beleittam.