Ekkor egy vastag ezüstbot koppant hatalmasat a padlón

Ekkor egy vastag ezüstbot koppant hatalmasat a padlón. A sarokasztalnál ülő idős, tekintélyt parancsoló férfi, Zoltán úr, felállt. Elegáns fekete szövetkabátot viselt, arca általában rezzenéstelen volt, most azonban szikrázott a dühtől. „Csomagolja be a vitrin felét ezeknek a gyerekeknek. Azonnal!” – dörrent rá a falfehérré váló pincérre. Majd a testvérekhez lépett. Hirtelen megtorpant. Tekintete Hannára esett, pontosabban a kislány csuklójára, ahonnan egy fonott, piros bőrkarkötő lógott ki. A levegő megfagyott a férfi tüdejében. Ő maga fonta azt a karkötőt a lányának, Annának tizenöt évvel ezelőtt, mielőtt kitagadta volna, amiért egy nincstelen zenészhez ment feleségül. „Hogy hívták az édesanyátokat?” – kérdezte Zoltán úr rekedten, miközben a keze remegni kezdett. Bence védelmezően a húga elé lépett. „Anna. De már nincs velünk… novemberben elvitte a tüdőgyulladás.”

A szigorú, jégszívű üzletember világa abban a pillanatban darabokra hullott. A kislánya meghalt a szegénységben. A fiú, látva a férfi arcán átsuhanó fájdalmat, a cipője talpbetétje alól – az egyetlen biztonságos helyről – előhúzott egy összehajtogatott, foltos borítékot. „Anya azt mondta… ha valaha találkozunk egy ősz úrral, aki ráismer erre a karkötőre, adjam oda neki ezt.” Zoltán úr remegő ujjakkal nyitotta ki a levelet. Anna gyöngybetűivel ez állt rajta: „Édesapám, mire ezt olvasod, az éhség legyőzte a büszkeségemet. Kérlek, ne büntesd a gyerekeimet az én hibáimért. Ha valaha szerettél engem, adj nekik enni. Kérdezni ráérsz utána is.”

A férfi, aki évtizedek óta nem sírt, ott, a zsúfolt kávézó közepén térdre rogyott, és zokogva ölelte magához a két gyermeket. Hanna apró kezeivel letörölte a nagyapja könnyeit, Bence pedig végre elengedte a felnőttség terhét, és ő is sírva fakadt. Zoltán úr felállt, levette méregdrága fekete kabátját, és Bence vállára terítette. A pincérhez fordult, hangja csendes volt, de fenyegető: „Ha még egyszer megtudom, hogy egy éhes gyereket elzavarnak innen, felvásárolom ezt a helyet, és magát teszem az utcára.” Majd felkapta Hannát, megfogta Bence kezét, és a fülükbe suttogta: „Megyünk haza. Soha többé nem fogtok fázni.”