A papagáj, aki gyanút fogott

A nevem Dénes Halmágyi, ötvenhat éves vagyok, és tizennégy éve dolgozom futárként egy győri csomagközpontnál. Ezt a történetet azért mesélem el, mert nekem kellett becsengetnem azon a bizonyos szerdán, és onnantól kezdve egészen máshogy néztem az egész ügyre, mint ahogy azt utólag mindenki elmondta egymásnak a lépcsőházban.

Öt éve viszem a csomagokat a Kálvária utcai házba, egy hatlakásos, sárga vakolatú épületbe, aminek a földszintjén valamikor fodrászat volt, most meg üresen áll a kirakat, csak egy fakó "Kiadó" tábla lóg benne. A második emeleti lakásban lakik Ibolya néni, hetvenegy éves, özvegy, és van egy szürke afrikai papagája, Bandi, akit a fia hozott neki négy éve, hogy legyen kivel beszélgetnie. Én magam sosem szerettem különösebben a madarakat – gyerekkoromban megcsípett egy kanárit tartó szomszéd, azóta óvatos vagyok velük –, de Bandival egész jó viszonyban voltunk, mert amikor csöngettem, mindig azt kiabálta az ajtó mögül, hogy "ki az, ki az", pontosan úgy, ahogy Ibolya néni szokta.

Azon a szerdán három doboz volt nála aznap. Az egyik dinnye – augusztus közepén ez még nem lett volna furcsa, csak épp novemberben jártunk. A másik egy elektromos vízforraló, pedig én magam szereltem be neki egyet két hónapja, mert az öreg tönkrement. A harmadik pedig egy tíz kilós zsák madáreleség, amit ő maga sosem rendelt volna ekkora kiszerelésben, mert alig fér el a spájzban.

Mikor becsengettem, hosszan nem nyílt az ajtó, aztán Ibolya néni papucsban, kócosan, kicsit zavartan nyitott ajtót, mintha épp valami közepéből szólítottam volna el. Mögötte, a nappaliban, hallottam, hogy valami villog és pittyeg – az okoshangszóró, amit a fia adott neki karácsonyra, hogy tudjon vele beszélgetni, ha egyedül van. "Marika, kérlek, rendelj még két kiló almát" – ez a mondat jött ki a készülékből, csak épp nem emberi hangon, hanem valami reszelősebb, madárszerű hangszínnel, ami azért volt ismerős, mert pontosan úgy szólt, mint amikor Bandi szokta utánozni Ibolya néni hanglejtését.

Én akkor még nem álltam össze a képet, csak annyit gondoltam, hogy biztos a tévé szól be a szobából. Aláírattam az átvételt, és mentem tovább a körzetemben. De két hét múlva megint arra jártam, és akkor már Ibolya néni maga állított meg a kapualjban, égett arccal, kezében egy nyomtatott számlával a győri online élelmiszerboltból, amin negyvenhétezer-kétszáz forint állt, és a tételek között egy tíz kilós zsák naprafogómag, két kiló szőlő, egy csomag müzliszelet és – ezen nevettem a legjobban – egy gyerek trambulinhoz való védőháló, amit nyilván soha életében nem rendelt volna meg saját akaratából.

Kiderült, hogy amíg Ibolya néni a szomszéd emeleten kártyázott a barátnőivel, Bandi egyedül maradt otthon a nappaliban, ahol a hangszóró egész nap bekapcsolva állt, mert Ibolya néni el szokta felejteni kikapcsolni, amikor elmegy. A madár pedig, aki évek óta hallgatta, ahogy a gazdája esténként felmondja a bevásárlólistát a készüléknek – "rendelj egy kiló almát", "rendelj tojást", "rendelj kenyeret" –, egyszer csak rájött, hogy ha ő maga mondja ki ugyanezeket a szavakat, ugyanúgy megtörténik a rendelés. Nem csak visszhangozta a mondatokat, ahogy egy papagájtól elvárnánk – hanem sorban, önállóan kezdte kitalálni, mit akar még hozzáadni a listához, mintha játék lenne. A fia, amikor meghallgatta a hangszóró naplózott felvételeit – mert ki lehetett kérni az alkalmazásban –, azt mondta, ötször-hatszor is végigment ez a "rendelj almát" mondat egy nap alatt, míg végül eltalálta a megfelelő hanglejtést, amire a rendszer reagált.

Amikor mindezt elmesélte nekem a kapualjban, Ibolya néni nem haragudott, inkább zavarban volt, hogy egy madár rájött valamire, amit ő maga is csak nagy üggyel-bajjal tanult meg használni. Aznap, amikor beszéltünk, éppen a postást várta, mert vissza akarta küldeni a trambulinhálót, és a kezében ott volt egy kék dosszié, amiben az online bolt visszaküldési papírjait gyűjtötte össze – az elmúlt két hónap minden számláját kinyomtatta, mert azt mondta, "ha már ilyen bolond dolog történt, legalább rendben legyen a papír".

Aznap este, amikor hazaértem, a feleségem megkérdezte, miért nevetek a vacsora közben, és én elmeséltem neki az egészet, mire ő azt mondta, hogy a mi macskánk legalábbis nem tud beszélni, szóval nálunk ilyen nem eshet meg. Két nappal később mentem megint arra a körzetben, és láttam, hogy Ibolya néni ablakában már nincs bekapcsolva a hangszóró kék fénye – kiderült, hogy a fia beállított rajta egy hangfelismerő zárolást, ami csak Ibolya néni hangjára reagál, Bandi rikácsolására nem. A madár azóta is ott ül a konyhaablak mellett, és időnként még mindig elkiabálja, hogy "rendelj almát", de a hangszóró néma marad, Ibolya néni pedig ilyenkor csak odaszól neki a fotelból: "Hiába, Bandikám, most már csak én rendelhetek."