A Rózsadombi Gyémánt

Nagy Beatrix három másodperc alatt döntötte el, hogy ki az ellensége az életében: a pincérnő, aki épp a második fogást hozta ki.

A terem a Gellért Szálló nagytermében zsibongott, a Corvinus Alapítvány jótékonysági gáláján, novemberi este, odakint már fagyott. Beatrix az apja építőipari cégét vezette tizenegy éve, azt a vállalkozást, amely egykor ezt a szállodát is bővítette, és azt a fajta magabiztosságot sugározta, amit csak a pénz tud kölcsönözni annak, aki soha nem dolgozott meg érte igazán. A kristálycsillár alatt ücsörgő kétszáz vendég közül ő volt az, aki a harmadik pohár Tokaji után már senkivel nem beszélt emberként.

– Ez meg mi? – csattant fel, amikor a tányérjára pillantott. – Hideg a bélszín. Hideg, mint a maga arca, kislány.

A pincérnő, egy magas, egyenes tartású nő, csak biccentett, és indult volna tovább a tálcával. Beatrixnek ez nem volt elég. Felkapott egy használt szalvétát a tányérja szélén, nedves volt, valami szósztól maszatos, és az arcába hajította.

– Fogd a szemetedet, paraszt!

A terem elnémult egy pillanatra. Néhányan nevettek, mert a bor már bennük is dolgozott, és mert könnyebb nevetni, mint felállni.

A pincérnő elkapta a szalvétát a levegőben, mielőtt az arcába érhetett volna. Letette a tálcát egy közeli asztalra, kimért mozdulattal, mintha minden másodpercet megszámolna.

– Köszönöm, asszonyom – mondta, és a hangjában nem volt harag. Csak valami furcsa, hideg nyugalom.

Beatrix felállt, székét hátralökte, és közelebb lépett, hogy folytassa a leckéztetést mindenki szeme láttára. Az asztaltársaság – köztük Fehér Gábor, a férje, aki épp akkor nézett fel a telefonjából – csak bámult.

– Tudod, kivel beszélsz? Az apám cége építette ezt az egész szállodát…

Nem fejezte be a mondatot. A pincérnő felkapta a nehéz ezüst tálcát az asztalról, és egyetlen gyors mozdulattal, mintha már ezerszer gyakorolta volna, elkaszálta Beatrix lábát. A socialite háttal zuhant a parkettre, a gyöngysora szétszakadt, gyöngyök gurultak szanaszét a padlón.

A terem egy pillanatra teljesen elnémult. Csak a csilingelő gyöngyök hangja hallatszott, meg valahol a háttérben egy pezsgős pohár csendült.

A pincérnő a fölé magasodott, és szertartásosan lehúzta a fekete velúr kesztyűjét a bal kezéről.

Egy hatalmas, rózsaszín gyémántgyűrű villant elő a gyűrűsujján, akkorát, amilyet csak egyetlen ember hordhatott Magyarországon abban az évben.

– Pálinkás Zsófia – mondta valaki a terem túlsó végéből, és felállt. Egy idősebb férfi volt, Vári László, a Corvinus Alapítvány kuratóriumi elnöke. – Ő a… Vári Alapítvány fő adományozója. Ő finanszírozza a gálát.

Beatrix a padlón feküdt, gyöngyök között, és nézett fel a nőre, akit az imént "parasztnak" nevezett.

Zsófia lehajolt hozzá, nem azért, hogy segítsen felállni.

– Nyolc évvel ezelőtt még pincérnőként dolgoztam ebben a szállodában – mondta, hogy csak Beatrix és a legközelebbi asztalok hallják. – Két évig gyűjtöttem a borravalót egy albérletre, amikor meghalt a nagyapám, és rám hagyta a rózsadombi telkét. Azt hittem, egy kertnyi gazt örököltem. Egy beruházó másfél milliárd forintot ajánlott érte. Azóta alapítványt vezetek, amely minden hónap első szerdáján jótékonysági estet rendez – azoknak a lányoknak, akik egykor engem szolgáltak ki ebben a teremben, és akiket maguk fajta emberek szemetesnek hívott.

Felegyenesedett, és végigmérte a termet.

– Ma este elkértem a pincérnő egyenruhát a barátnőmtől, Kovács Enikőtől, aki valóban itt dolgozik. Azért, hogy lássam, hogyan viselkednek az emberek azokkal, akikről azt hiszik, hogy nem számítanak. Most már tudom a választ.

Vári László odasietett, zavarban, bocsánatkérő mosollyal próbálkozva. Zsófia felemelt kézzel állította meg.

– Nem magával van bajom, László. – Majd Beatrixhez fordult, aki közben próbált feltápászkodni a szétszóródott gyöngyök közül. – Az alapítványom minden évben ösztöndíjat ad az építőipari egyetemen tanuló lányoknak. Három hónapja készítjük Enikő dossziéját, mert a maguk cége nem fizette ki a nyári rendezvényen dolgozó tizenkét alkalmazott túlóráját. Műszakonként hétezer-kétszáz forinttal rövidítették meg őket.

Fehér Gábor, Beatrix férje, ekkor szólalt meg először, inkább a felesége felé, mint bárki máshoz:

– Beatrix, mondtam, hogy nézzük át azt a kifizetési táblázatot.

Zsófia elővette a telefonját, és megmutatta a kijelzőt a körülöttük állóknak – egy e-mailt, dátummal, Beatrix cégének fejbélyegzőjével, amiben a kifizetések elhalasztásáról volt szó "likviditási okokból". Az alapítvány jogásza két hete szkennelte be, amikor összeállították az ügyet.

– Kovács Enikő holnap bírósághoz fordul – mondta Zsófia. – Az alapítvány fedezi az ügyvédi költségeket. Nem azért, hogy bosszút álljak, hanem azért, hogy ne kelljen még egyszer szégyenkeznie amiatt, amiért nem tudja megvenni a lányának a tankönyveket.

Beatrix ekkor már ült a padlón, a gyöngyök között, és a férje felé fordult, mintha azt várná, hogy ő majd megvédi. Gábor nem mozdult, csak a telefonját csúsztatta vissza a zsebébe, mintha onnantól nem akarna több tanúja lenni a dolognak.

A pincérnő, Enikő, aki végig a terem szélén állt, most előrejött. Harminckét éves volt, két lánya, és három hónapja nem kapott túlórapénzt. Zsófia feléje nyújtotta a kezét.

– Enikő, mától az alapítvány munkatársa vagy. A fizetésed a duplája lesz annak, amit itt kerestél, és nem fogsz többé szalvétát kapni az arcodba.

Enikő keze remegett, mielőtt megfogta Zsófiáét – két tenyér találkozott a gyöngyök fölött, az egyiken még ott éktelenkedett a felszolgálói egyenruha mandzsettája.

A teremben néhányan tapsolni kezdtek, mások csendben a kijárat felé indultak. Az egyik távozó vendég sarka alatt megreccsent egy elgurult gyöngyszem, és Beatrix, még mindig a padlón ülve, a térde köré gyűjtötte a maradék szemeket, egyenként, mintha azok számítanának valamit abból, amit elveszített.