Nyolcvanhat év és egy elköszönés a paksi buszmegállóban

Vécsey Ignác nyolcvanhat éves volt, amikor a paksi kertes házuk konyhájában elesett, és a hideg járólapon feküdt majdnem négy órán át, mire valaki egyáltalán észrevette. A fia, Vécsey Botond ekkor negyvenkilenc, autószerelő műhelyt vitt a Dózsa György út végén, és aznap este fáradtan lépett be az ajtón, kezében egy műanyag szatyorban 1990 forintos sült krumplis vacsorával a Cofidis Aréna melletti gyorsbüféből.

Az apja ott feküdt a hűtő és az asztal között, egyik keze a levegőben, mintha még mindig a fogódzót keresné. A rádió a konyhapulton egy paksi helyi adót játszott halkan, valami régi Koncz Zsuzsa-szám, mert az öreg mindig azt hallgatta reggelente.

Botond nem rohant oda. Megállt az ajtóban, ledobta a szatyrot a székre, és csak annyit mondott, félvállról:

— Már megint, apa? Tudod, hogy nekem holnap hat órára ki kell nyitnom a műhelyt. Nem vagyok az ápolód.

Az öregember nem szólt semmit, csak a füle mögötti, borotválatlan ráncokba törölte az arcát a szabad kezével.

Azelőtt Vécsey Ignác asztalos volt a paksi bútorgyárban, harminckét évig dolgozott ott, amíg le nem szerelték a gépeket, és onnantól már csak a kertjében barkácsolt. Most alig bírta megfogni a kanalat, a fürdéshez segítség kellett, a lépcsőn csak kapaszkodva tudott lemenni. És minden nap ugyanaz várta: nem gondoskodás, hanem ingerültség.

— Elegem van belőled, tényleg — vetette oda Botond egy reggel, amikor az apja elejtette a poharat, és a víz szétfolyt a linóleumon. — Fogalmad sincs, mekkora terhet jelentesz.

Nem jutott eszébe, hogy ez ugyanaz a kéz volt, ami egykor őt tanította biciklizni a Duna-parti töltésen, minden áldott délután fél hattól, amíg be nem sötétedett, ami este tízkor is felkelt hozzá, amikor lázas volt, ami harminc évig fizette be a villanyszámlát, hogy neki meleg legyen a szobája.

Aztán jött az a szerda reggel. Botond sietett, mert egy ügyfél 2011-es Volkswagen Passatja várta a műhelyben, és a 6-os főúton hajtott, amikor hirtelen elhomályosult előtte minden. A kormány kicsúszott a kezéből. A Paksi Gyógyászati Központ mentője vitte be, onnan pedig átszállították a szekszárdi kórházba.

Az orvos kertelés nélkül közölte: agyvérzés, a bal oldala lebénult, a beszéde is akadozik. Felírtak neki Sintromot a vérhígításra, és közölték, hogy hónapokig tarthat, mire visszanyeri a beszédét. Botond ott feküdt az ágyban, ugyanolyan tehetetlenül, mint amilyennek az apját nézte le hónapokon át. Nem tudott egyedül enni, nem tudott felállni, a jobb kezével is alig fogott meg bármit.

A kórházi szoba ablakából a paksi atomerőmű hűtőtornyai látszottak a messzeségben, azok a formák, amiket Botond gyerekkora óta ismert. Most csak bámulta őket egész nap, mert nem volt más dolga.

Négy hét telt el így: az elején még etetni is kellett, aztán jött a logopédus, majd a fizioterapeuta, aki minden másnap eljött hozzá, és araszolva, centiméterről centiméterre tanította újra járni a folyosón.

A nővér megkérdezte, ki viszi haza. Botond nem szólalt meg, mert szégyellte kimondani, hogy senki. Aztán az ajtóban megjelent egy vékony, hajlott hátú öregember, kezében egy szatyorral, amiben tiszta pizsama volt.

Az apja jött érte.

Hazafelé a taxiban Ignác a fia kezét fogta, és nem szólt egy szót sem a múltról. Otthon minden éjjel kétszer-háromszor is felkelt, hogy megigazítsa a párnát, közben a falnak dőlve várta ki, míg elmúlik a szédülés. Kanalanként etette a levest, és minden délután háromkor fél órát gyakoroltatta vele a járást a nappaliból a konyháig, oda-vissza, tíz-tizenkétszer — ő maga a szék támláját markolva, hogy el ne essen ő is.

Egy este, amikor a lakásban már csak a hűtő zúgása hallatszott, Botond nagy nehezen összerakta a szavakat:

— Apa… bocsáss meg. Ha tudsz, bocsáss meg.

Az öreg leült mellé az ágy szélére, és a fia kezét a magáéba fogta, azzal a kézzel, ami most is remegett, de erősen tartotta.

— Emlékszel még, hogy tanultál biciklizni a töltésen? Én akkor sem eresztettelek el, pedig te kiabáltad, hogy engedjelek már.

Két hónappal később, egy vasárnap délután, amikor Botond már bottal tudott járni a kertben, kiültek ketten a ház előtti padra, ahonnan a Duna felé lehetett látni. Ignác hozott két bögre teát, remegő kézzel tette le őket az asztalra, az egyik bögre koccant egyet a fa lapján, és egy csepp forró tea kicsordult a pereme fölött. Leült a fia mellé, és a válla nekidőlt Botondénak.