Üres karosszék a Vajdahunyad-kastélyban

Dávid Kőrösi gyűlölettel érkezett a budapesti esküvőre.

Gyűlölte a Mátyás-templom harangjainak hangját, ami úgy szólt a Hess András tér felett, mintha a világ eldöntötte volna, hogy a szerelem még mindig ünneplésre méltó dolog. Gyűlölte a fehér rózsákat, amik minden boltív alól kibuggyantak, gyűlölte a vonósnégyest, ami olyan halkan játszott, hogy felnőtt férfiak is olyasmit kezdtek felidézni, amiket vagyonokat fizetve próbáltak elfelejteni.

De leginkább az üres széket gyűlölte maga mellett.

Az a szék nem számíthatott volna semmit.

Dávid harminchat éves volt, dúsgazdag vállalkozó, akinek a nevéhez három budapesti ingatlanfejlesztő cég és egy győri logisztikai birodalom tartozott. Hat emeletes irodaházat épített a Váci út mentén, két szállodát a Balaton partján, és annyi csendet gyűjtött össze az élete körül, hogy az betöltötte volna a Rózsadombon álló háza minden szobáját. Túlélt ellenséges felvásárlást, botrányos sajtóhíreket, és igazgatótanácsi üléseket, ahol nála kétszer idősebb férfiak akarták látni a bukását.

De egy esküvő miatt úgy szorította a pezsgőspoharat, hogy elfehéredtek az ujjai.

Mert két évvel korábban azon a széken Zsófia Nemes ült volna.

És ha a büszkeség nem mérgezte volna meg, ha a dölyfössége nem tette volna kegyetlenné pont akkor, amikor Zsófiának gyengédségre lett volna szüksége, talán ez az esküvő nem büntetésnek tűnt volna. Talán ő állt volna most az oltár előtt.

Ehelyett a Mátyás-templom első padsorában ült, miközben gyerekkori barátja, Bence Faragó vette feleségül Lili Vargát, az angyalokkal díszített mennyezet alatt.

A vendégek könnyeztek. A fényképezők kattogtak. Valaki a háta mögött azt suttogta: "Milyen gyönyörű." Dávid erőltetett mosollyal bólintott. A szép dolgok veszélyesek. Emlékeztetnek arra, mit rontottunk el.

Az eskü után a fogadás a Gresham Palace báltermébe költözött át, csillárok, márványpadló, és az ablakon túl a Lánchíd fényei a Duna fölött. Dávid elmondta a pohárköszöntőt, amit Bencének megígért: elegáns, rövid, drága hangvételű. Az emberek nevettek, amikor akarta. Lili megcsókolta az arcát. Bence átölelte, és azt mondta: "Köszönöm, Dávid. Sokat jelent." Dávid bólintott, mintha nem lenne üres a bensője.

Aztán kimenekült a bárpulthoz.

"Whiskyt. Jéggel se."

A pultos nem kérdezett semmit. A milliárdosok megengedhetik magukat, hogy nyomorultul nézzenek ki egy esküvőn, amíg a mandzsettagombjuk többet ér, mint a lakbér.

Dávid az italával kiment a teraszra, és bámulta Budapestet. A taxik szikráztak lent, mint sárga fények. Valahol egy harmonikás játszott a Lánchíd pesti hídfőjénél. A város élt, szemérmetlenül élt, miközben ő fekete öltönyben állt felette, kísértetként.

A telefonja megrezzent. Még egy gratuláló üzenet, mert a cége lezárt egy nagy üzletet Debrecenben. Majdnem elnevette magát. Megint győzött. Mindig győzött. Üzletek. Címlapok. Elismerések. Mégis senki sem várta otthon.

"Fel a fejjel" — szólt mögötte Bence.

Dávid megfordult.

"Most a feleségeddel kellene táncolnod."

"Táncoltam. Ő küldött, hogy nézzelek meg."

"Mondd meg neki, hogy élek."

"Úgy néztél ki, mintha ítéletre várnál."

"Annyira látszik?"

Bence a korlátnak dőlt mellette.

"Csak annak, aki ismer téged."

Dávid lassan ivott.

"Akkor ne ismerj."

Bence sóhajtott.

"Zsófiáról van szó?"

A név úgy ütött, mint egy kéz a torkon.

Dávid megfeszült.

"Ne."

"Szeretted őt."

"Mondtam, hogy ne."

"És sosem mondtad el neki eléggé."

Dávid élesen nézett rá.

"Élvezd az esküvőt, Bence."

A barátja felemelte a kezét.

"Jó. De egyszer abba kell hagynod, hogy a sérelmed jogosít fel az örök dühre."

Mielőtt Dávid válaszolhatott volna, zajhullám csapott ki a bálterem felől. Nem ünneplés. Nem nevetés. Döbbent sóhajok. Hirtelen csend terjedt el a teremben, olyan fajta, amitől mindenki hátrafordult, mielőtt megtudta volna, miért.

Bence az ajtó felé pillantott.

"Mi a fene?"

Dávid visszament a terembe.

És a világ kettéhasadt.

A bejáratnál Zsófia Nemes állt.

Egy képtelen pillanatra az elméje nem fogadta el őt. Próbálta emlékké tenni, pezsgő és bánat trükkjévé. De ő valóságos volt. Sötét hajtincsei gyöngyös csattal voltak hátrafogva. Sötétkék ruhája egyszerűen, elegánsan omlott körülötte. A csillár fénye alatt ragyogott a bőre. Idősebbnek látszott, mint az a nő, aki két évvel azelőtt könnyek között hagyta el a lakosztályát a Dunán, de nem tört meg. Erősebbnek.

És a karjaiban két csecsemő volt. Egy mindkét csípőjén.

A terem elmosódott Dávid körül. A kisfiún apró sötétkék öltöny. A kislányon krémszínű ruha, szatén masnival, kis keze Zsófia nyakláncát szorította. Egy évesek sem lehettek.

Dávid pohara kicsúszott a kezéből, és a szőnyegre esett, anélkül, hogy eltört volna.

A kisfiú elfordította a fejét. Szürke szemek. Nem kék. Nem barna. Szürke. Dávid szürkéje.

A kislány pislogott, és az orra formája, a két szemöldöke közötti apró ránc visszahúzta az időben egy fényképhez, amit az édesanyja tartott a Rózsadombi ház előcsarnokában.

A lélegzete megállt.

Nem.

Zsófia idegesen pásztázta a termet, mosolyokat osztva az odalépő vendégeknek. Aztán a tekintete megtalálta Dávidét.

Megfagyott.

Minden szó nélkül zajlott közöttük. Megrázkódás. Fájdalom. Szemrehányás. Félelem. És mindez alatt valami, amit soha nem tudtak megölni.

"Dávid" — suttogta Bence mellette. "Azok…"

Senki sem mondta ki a szót, de senkinek sem kellett. A terem megnyugodott, a zenekar még egy taktust játszott, aztán elhallgatott, mintha a hangszerek is éreznék, hogy itt most valami fontosabb történik, mint egy esküvői keringő.

Zsófia nem futott el. Dávid ezt később, hetekig visszagondolva is csodálta benne: állt, a két gyerekkel a karján, és nem futott el. Csak annyit mondott, amikor Dávid odaért hozzá, hangosan, hogy mindenki hallja, mert nem akart többé titkot.

"Kettesben, Dávid. Nem itt."

A hotel egyik kis szalonjában ültek le, Bence csukta be mögöttük az ajtót, és kint hagyta őket. A csecsemőket egy babakocsiba fektette, amit a recepciós hozott fel, és a kislány azonnal elaludt, a kisfiú pedig Dávidot bámulta, mintha már ismerné.

"Hívják Ádámnak és Annának" — mondta Zsófia. "Tizenegy hónaposak."

Dávid számolt. A szám megállt a torkán.

"Tizenegy hónap. Az azt jelenti…"

"Igen. Azután, hogy elmentem."

Nem kiabáltak egymással. A düh, amivel Dávid az elmúlt két évben élt, most elapadt, mert nem volt hova irányítani. Zsófia nem hazudott neki. Elment, mert Dávid az apja halála utáni hónapokban úgy viselkedett, mintha minden gyengeség gyengeség lenne, amit nem engedhet meg magának, és Zsófiát is beszorította ebbe a hidegségbe. "Azt hittem, ha elmondom, hogy terhes vagyok, visszatartasz. Nem a gyerekért. Hanem mert akkor neked kellene megváltoznod" — mondta, és a hangja nem remegett. "És már egyszer megpróbáltam, hogy megváltozz egy ígéretért. Nem fogok még egyszer."

"Miért most? Miért itt?"

"Mert Lili unokatestvére vagyok, és három hónapig nem tudtam, hogy te is itt leszel. Amikor megtudtam, el akartam menni. De rájöttem, hogy már évek óta bujkálok. Elég volt."

Dávid lenézett a babakocsira. Ádám ujjai az ő ujja köré csavarodtak, amikor óvatosan megérintette.

Nem volt gyors megoldás, nem volt film-véget érő csók a bálteremben. Zsófia hazament a III. kerületi lakásába, amit egyedül bérelt, a gyerekekkel, és három hétig csak üzeneteket váltottak az ügyvédek és a saját telefonjaik útján, mert Dávid megígérte neki, hogy nem fogja a pénzét vagy a befolyását használni arra, hogy bármit kikényszerítsen, amíg ő nem kéri.

A fordulat akkor jött, amikor Zsófia egy hétvégén elvitte a gyerekeket a Városligetbe, és ott, a Vajdahunyad-kastély előtt, ahol két évvel korábban Dávid egyszer megígérte neki, hogy sosem fog úgy viselkedni, mint az apja — ott találta Dávidot, aki a padon ült, és várt. Nem telefonált előre. Csak ott volt.

"Nem azért jöttem, hogy visszaszerezzelek" — mondta Dávid, amikor Zsófia megállt előtte a babakocsival. "Azért jöttem, hogy megmutassam, mit csináltam."

Elővett egy mappát a kabátja alól. Benne egy letéti szerződés volt, amit aznap reggel írt alá az ügyvédjével: egy négyszázmillió forintos alapítvány Ádám és Anna nevére, teljesen Zsófia felügyelete alatt, Dávid nélküli hozzáféréssel, amíg a gyerekek tizennyolc évesek nem lesznek. Egy másik papír egy lemondó nyilatkozat volt, amiben Dávid lemondott minden jogáról, hogy bármikor is beleszóljon abba, hol élnek, kivel, vagy hogyan nevelik őket, hacsak Zsófia nem kéri.

"Nem akarok jogot venni tőled. Azt akarom, hogy lásd: nem kérek semmit vissza."

Zsófia percekig nem szólt semmit. Csak a papírokat nézte, aztán Dávidot.

"És ha azt mondom, hogy legyél az életükben?"

"Akkor minden reggel ott leszek, amíg kéred."

Nem csók volt, ami eldöntötte. Hanem az, hogy Zsófia leült mellé a padra, a babakocsit kettejük közé állította, és azt mondta: "Van egy harmadik papír, amit alá kell írnod. A gyerekek anyakönyvi kivonatának módosítása. Az apjuk neve most üres."

Dávid aláírta ott, a Városligetben, egy golyóstollal, amit Zsófia a táskájából vett elő, a Vajdahunyad-kastély tornyai alatt, miközben Ádám a lábát rázta a babakocsiban, és Anna felébredt, és az ő szürke szemével nézett fel rá, mintha végre megismerte volna az apját.