A Csavarműhely Kulcsa

Nem gondoltam volna, hogy egy műhely miatt fog kiderülni, mennyit ér valakinek az ember.

Zsolnai Bencének hívnak, negyvenkét éves vagyok, autószerelő Székesfehérváron, a Seregélyesi út végén van egy kis műhelyem, apósomtól kaptam, amikor Enikővel összeházasodtunk. Tizenegy éve vagyok a családban. Tizenegy éve minden vasárnap ott ültem az anyósom, Margit asztalánál, ettem a töltött káposztáját, hallgattam a panaszait a szomszédról, aki éjjel kettőig fúr-farag.

Aztán Enikő apja meghalt tavaly ősszel, és valami megváltozott. Nem egyszerre. Apránként.

Margit addig mindig felhívott, ha valami baja volt a kocsijának. Hívott, ha a bojler nem melegített. Hívott, ha az unokája, a mi kislányunk, Zsófi torka fájt, mert "te jobban odafigyelsz az orvosi dolgokra, Bence". Aztán egyszer csak nem hívott többet.

Először azt hittem, csak elfoglalt. Aztán rájöttem, hogy nem. Egyszerűen nem volt rám szüksége — mert megjelent a képben Ferenc, a férfi, akivel az anyósom a gyász hatodik hónapjában összejött, egy nyugdíjas mérnök Móron, saját háza, saját autója, saját szereleje van hozzá a fél megyében.

Én ekkor már nem voltam hasznos. Ferencnek megvolt a maga szerelője. Margitnak megvolt a maga embere a kocsihoz, a bojlerhez, mindenhez.

A műhelyt, amit apósom rám hagyott — papír szerint még nem volt átírva, csak szóban volt megígérve, ő úgy mondta a kórházi ágyon, hogy "a tiéd lesz, Bence, gondoskodj a lányomról és Zsófiról" —, Margit egy nap egyszerűen visszavette. Azt mondta, jogilag az ő nevén van még, és Ferenc fia szeretne "belefektetni", modernizálná, autómosót csinálna belőle, és nekem kell keresnem másik helyet.

Nem szóltam semmit akkor. Fölszedtem a szerszámaimat egy hét alatt, dühös se voltam igazán, csak fáradt. Tizenegy év, és az egyetlen dolog, ami az apósomtól maradt, egy hívással elpárolgott.

De volt bennem valami keserű nyugtalanság is. Nem a műhely miatt — hanem mert éreztem, hogy csak eszköz voltam. Amíg kellettem, kellettem. Amint nem, elfelejtettek.

Enikő ekkor még nem tudott semmit a valódi okról, csak azt látta, hogy fáradtan jövök haza a csomagolt szerszámosládákkal. Este a konyhaasztalnál — a mi lakásunkban, Fehérváron, a Palotai út egyik panelházában, ahol a szomszéd tévéjéből áthallatszott a esti hírek zenéje — csak annyit mondtam neki:

— Anyád visszavette a műhelyt.

Enikő letette a villát. — Micsoda?

— Ferenc fiának adja. Autómosó lesz belőle.

— Ez… ez nem lehet igaz. Apa megígérte neked.

— Szóban.

Csend lett. Kint valaki kutyát vitt sétálni, ugatás hallatszott az udvarról, aztán elhalt.

Enikő fölhívta az anyját másnap. Én ültem mellette a kanapén, hallottam a másik oldalról Margit hangját, magyarázta, hogy "ez most jobb mindenkinek", hogy "Ferenc fia komolyan gondolja a beruházást", hogy "Bence majd talál valamit, ügyes ember".

Ügyes ember. Tizenegy évig ügyes ember voltam, amikor kellettem.

Hat hét telt el. Kerestem másik helyet, végül kibéreltem egy garázst a Zámolyi úton, drágábban, kisebb, de a miénk — legalább a bérleti szerződés az én nevemen van, azt már megtanultam.

Aztán október végén Margit telefonált. Enikőt kereste, de én vettem fel.

— Bence, drágám — mondta, olyan hangon, amilyet már elfelejtettem, hogy tud —, hogy vagytok? Zsófi hogy van? Régen láttalak titeket.

Csak álltam a konyhában, a kávéfőző még bugyborékolt mögöttem.

— Miért hívsz, Margit?

— Csak… hiányoztok. Gondoltam, átjöhetnétek vasárnap.

Aztán, néhány mondat múlva, kiderült: Ferenc fiának nem jött össze a beruházás, a bank nem adott hitelt, a fiú lelépett Bécsbe dolgozni, és Ferenccel is megromlott valami — talán a fia miatt, talán másért, nem részletezte. A műhely ott áll üresen a Seregélyesi úton, a bérleti díjat neki kell fizetnie utána, és eszébe jutottunk.

Nem eszébe jutottunk. Eszébe jutott a műhely, amit üresen kell tartania, és hogy talán visszavehetne engem, hogy fizessek neki bérleti díjat érte, most hogy nincs jobb ötlete.

Aznap este elmondtam Enikőnek a hívást, szóról szóra. Ő hallgatott egy darabig, a kezében forgatta a telefonját.

— Mit fogsz csinálni?

— Semmit. Kifizettem a Zámolyi úti garázs kaucióját. Már fölraktam a táblát is a bejárat fölé.

— De az apám műhelye—

— Az apád nekem adta volna. Szóban. Anyád visszavette, amint úgy döntött, hogy nincs rá szükség. Most megint szükség van rá, hát visszahívott.

Két nap múlva Margit újra hívott, most már konkrétabban: azt javasolta, béreljem ki tőle a műhelyt havi ötvenezer forintért, "családi kedvezménnyel", mert "végül is ez marad a családban".

Fölvettem a mappát, amit a Zámolyi úti bérletről vezetek — benne a szerződés, a kauciós papír, a fényképek az új helyről, ahogy a szerszámaim már a helyükön sorakoznak a falon —, és megnéztem még egyszer, mielőtt visszahívtam.

— Margit — mondtam —, köszönöm az ajánlatot, de van már helyem. Aláírt szerződéssel, öt évre.

— De Bence, ez a te apósod öröksége—

— Ami sosem lett átírva rám. Ami neked kellett, amikor Ferenc fiának kellett. Most neked kell, mert senkinek nem kell. Én már nem vagyok az a hely, ahova visszamehetsz, ha minden más elfogy.

Letettem a telefont. Enikő az ajtóban állt, karba tett kézzel, nem szólt semmit, csak biccentett egyszer, mintha azt mondta volna: jól van így.

Zsófi a nappaliban rajzolt, halkan dudorászott egy dalt a rajzfilmből, amit aznap délután nézett. Kimentem hozzá, leültem mellé a szőnyegre, ő továbbadta a piros zsírkrétát, hogy segítsek berajzolni egy ház tetejét.

A telefonom még egyszer csöngött azon a héten, Margit száma volt kiírva. Nem vettem föl. Nem azért, hogy büntessem — hanem azért, mert most már máshol van a helyem, ahol tényleg szükség van rám, nem csak amikor éppen kéznél kell lennem.