A tíz kiscica és a fal mögötti karcolás

Harminckét éve vagyok állatorvos Kaposváron, és azt hittem, mindent láttam már. Aznap reggel egy tanyasi macskaanyáról szóló hívást kaptam, ami nem akart bemenni a menhelyi kosárba. A gazda, egy Fekete Zsolt nevű negyvenes gazdálkodó, három napja etette az elhagyatott magtárban megbúvó jószágot, de az nem mozdult a sarokból.

Amikor odaértem, Zsolt már ott várt a magtár ajtajában, kezében egy termosz kávéval, amit nekem hozott. Negyed kilenc volt, a hőmérő az autóban két fokot mutatott.

– Doktor úr, ez nem normális – mondta. – Adtam neki meleg dobozt, törölközőkkel kibélelve. Nem kellett neki. Pedig fagypont közeli az éjszaka.

A magtár dohos szagú volt, penész és régi szalma keveréke, egy sarokban kockás pléd hevert, alatta ott lapult a macska. Sovány, kócos szőrű jószág, zöld szeme kimerülten követett minket. Nem sziszegett, nem karmolt. Csak szorosabban húzódott a pléd alá.

Aztán megláttam a mozgást. Egy apró, rozsdaszínű fej bukkant elő a hasa alól. Aztán még egy, majd sorban a többi, míg összesen öt kölyök szopott az anyjukon.

– Öt cica – mondtam Zsoltnak. – De valami nem stimmel. Ilyenkor egy szoptató anya nem utasít el egy meleg fekhelyet.

Letérdeltem a pléd mellé, ő pedig hátrébb húzódott, mert tudta, hogy a macskaanya így nyugodtabb. Közben elmesélte, hogy a szomszéd tanyáról, Varga Ilonáról hallott, aki állatmentőként dolgozik önkéntesként a megyei alapítványnál, és felhívta, hátha tud segíteni. Ilona félóra múlva meg is érkezett, magával hozva egy kis hordozót és fél kiló darált húst csalinak – kevésnek bizonyult, de más nem volt otthon a hűtőben.

Leült néhány méterre a macskától, nem közeledett túl gyorsan. A magtárban szinte teljes csend lett, csak kint zúgott a szél a bádogtetőn. A macskaanya ekkor kinyújtotta az egyik mancsát a kölykei fölé, aztán a fal felé fordította a fejét. Vissza Ilonára. Megint a falra.

– Lehet, hogy oda akar mutatni valamit – mondta Ilona halkan, és közelebb csúszott térden. – Vagy csak én képzelem bele.

Akkor hallottuk meg mindannyian: kaparás. Vékony, szaggatott hang, valahonnan a deszkafal repedései mögül.

Zsolt egy harminc centis feszítővasat hozott a kocsijából, és óvatosan megbontotta az egyik korhadt deszkát. Por szállt fel, a fal mögött szinte koromsötét üreg tátongott. Bevilágítottam a telefonom lámpájával, és megláttam egy apró mancsot kaparni a levegőben.

Egy hatodik kölyök szorult be oda, valahogy átfurakodott a deszkák résén, és beékelődött az üreges falszerkezetbe. Az anya hallotta, érezte a szagát, de nem tudott hozzáférni. Nem makacsságból nem mozdult a sarokból, és nem is a meleg dobozt utasította vissza – egy kölykét várta, akit nem tudott elérni.

A mentés majdnem egy órát vett igénybe. Zsolttal felváltva tágítottuk a nyílást, résenként, nehogy a szilánkos fa megsértse a kicsit. Az anya minden pillanatot figyelt, remegett, de az öt mellette lévő kölyköt egy pillanatra sem hagyta el.

Végül Ilona keze elérte az apró testet, ami két gerenda közé szorult. A kölyök hideg volt, alig mozdult, de élt. Amikor mellé tettük az anyjához, az azonnal lehajtotta a fejét, végignyalta a kicsi arcát, aztán mind a hat kölykét szorosan magához húzta. Három nap után először engedte el a testét, mintha végre letehetne egy súlyt.

Aztán felállt. Saját akaratából odasétált a meleg dobozhoz, megszagolta a tiszta törölközőket, majd visszafordult a kölykeiért. Egyenként hordta át őket, a hatodikat utoljára, óvatosan a szájában.

Zsolt akkor mondott valamit, amit azóta se felejtettem el.

– Három napig azt hittem, hülye állat, nem érti, hogy segíteni akarok neki.

A hatodik kölyök öt napig kapott tőlem infúziót és melegítést, mert kihűlt és legyengült volt, de túlélte. Ilona mind a hat kölyköt és az anyát is elvitte a menhelyre, ahol nyolc hét után gazdára találtak – a kölyköket négy különböző kaposvári családhoz vitték, az anyát pedig Varga Ilona fogadta örökbe, mert szerinte, ahogy mondta, „egy ilyen anyát nem lehet csak úgy továbbadni”.

Ma is nála van, egy Cifra nevű vörös macska. Ilona küldött nekem egy fotót múlt héten: a macska az ablakpárkányon ült, a szomszéd kislánya ujjai a nyaka szőrében, a képre csak ennyit írt dátum mellé: „Ma engedte először.”