A vendéglő másik végében a pultnál álló fiatalember hirtelen megfordult

A vendéglő másik végében a pultnál álló fiatalember hirtelen megfordult. Észrevette, hogy a kislány nincs ott, ahol hagynia kellett volna, és zaklatott tekintete egyenesen Gábor asztalára esett. Gábor nem várta meg a másik lépését. Lassan felemelkedett teljes, majdnem kétméteres magasságában. A régi mellényén a bőr baljóslatúan megreccsent, a szék lábai pedig élesen végigszántották a kopott padlót.

– Nekünk ketten beszélnünk kell – dörögte Gábor mély basszussal, amitől a szomszédos asztaloknál ülők hátán is felállt a szőr.

A kislány hátulról görcsösen kapaszkodott a bőrmellénybe. Ebben a pillanatban azonban a tekintete Gábor hátára esett, ahol egy nagy, régi felvarró díszelgett: egy ordító, büszke oroszlánfej. A gyermek egy másodpercre megmerevedett. Kis ujjaival megérintette a hímzés durva fonalait, és a szemében lévő félelmet hirtelen mérhetetlen megkönnyebbülés váltotta fel.

– Anya mindig azt mondta… – suttogta hirtelen feltámadt, megingathatatlan reménnyel a hangjában –, hogy ha valaha veszélyben lennék, és meglátom ezt az oroszlánt valakinek a dzsekijén… fussak egyenesen hozzá. Azt mondta, ő bárkitől megvéd engem.

Gábornak szó szerint elakadt a lélegzete. A szíve úgy kalapált a bordái mögött, mint egy légkalapács. Lassan felé fordította a fejét, oarszanul halkká, szinte reszketővé vált az elfojtott érzelmektől: „Hogy hívják az anyukádat, kicsim?”

A kislány a pultnál álló férfira nézett, aki már lassan a kijárat felé hátrált, és suttogva válaszolt: „Liliána.”

Gábor visszatérítette a tekintetét a fiatalemberre. Az még mindig próbált egy arrogáns mosolyt erőltetni az arcára, bízva abban, hogy valahogy kimagyarázza a helyzetet, és egyszerűen kisétálhat. But a motoros arca egy mozdulatlan, fenyegető kőmaszkká változott. A Liliána név nem egy kósza emlék volt a múltból. Ez volt élete legmélyebb, soha be nem gyógyult családi sebe – a húga, aki évekkel ezelőtt egy szörnyű veszekedés után tűnt el, és akinek a nyomát teljesen elveszítette.

Gábor két nehéz, lassú lépést tett előre. „Hol van az anyja?”

A divatosan öltözött férfi megvonta a vállát, bár a szemében már ott vibrált a tiszta, állati félelem a előtte álló óriástól. „Ő maga adta rám a kicsit. Azt mondta, elegendő volt neki a gyerekből, új életet akar kezdeni, és felszállt egy buszra.”

– Hazudik! – kiáltotta hirtelen a kislány, bátran kihajolva Gábor széles háta mögül. – Becsapta anyát! Elvette a kocsikulcsot, eldobta a telefonját, és ott hagyta őt tehetetlenül az út szélén azon a sötét, elhagyatott erdei úton, hogy senkit se tudjon segítségért hívni!

Abban a pillanatban a levegő nehézzé vált, mint a szurok. A szomszédos asztaloknál ülő öt másik bőrdzsekis motoros egyszerre állt fel, otthagyva az ételét. A bejárati ajtó feletti kis harang élesen megcsendült – két másik klubtag lépett be. Szó nélkül keresztbe fonták a karjukat, elvágva az egyetlen menekülési útvonalat. A csapda bezárult.

Gábor benyúlt a mellénye belső zsebébe, és elővett egy régi, kissé gyűrött fényképet egy fiatal, mosolygós lányról, akinek a nyakában pontosan ugyanolyan oroszlánmintás ezüst medál lógott. Megmutatta a kislánynak. A gyermek megérintette a fotót, és boldog könnyek között bólintott: „Igen, ő az anyukám.”

A biker a fiatalember felé fordult, aki már teljesen a fa pultnak préselődve állt, menekülési út nélkül. Gábor hangja hidegebb volt, mint a fagyos északi szél: „Liliána a húgom. Te pedig életed legnagyobb hibáját követted el.”

A kislány ekkor újra megrángatta Gábor ujját, és sürgetően a kijárat felé mutatott: „Indulnunk kell, nagybácsi… anya még mindig ott vár ránk, bezárva a kocsiba azon a sötét úton, alig néhány kilométerre innen…””