A Balaton, amit Morzsa tizenhárom év után látott először

Kovács Eszter október elejétől számolta a napokat. Nem hangosan, nem a családja előtt — csak magában, minden reggel, amikor lement a konyhába, és Morzsa nehézkesen feltápászkodott a kosarából. A berni pásztor tizenhárom éves volt, és három hete az állatorvos, dr. Fazekas Gábor, kimondta azt a mondatot, amitől Eszter térde megroggyant a rendelő linóleumpadlóján: a szíve elfáradt, hónapok helyett inkább hetekről beszélünk.

Eszter negyvennégy éves volt, könyvelő egy szigetszentmiklósi cégnél, két gyerek anyja — Bence tizenhat, Zoé tizenegy éves. A férje, Dániel, gépészmérnökként dolgozott, és ő volt az, aki azon a csütörtök esti vacsoránál kimondta: "Ha Morzsának ennyi ideje maradt, ne otthon teljen el. Vigyük el valahova, ahol még sose járt."

A kutya tizenhárom éve nem látott mást, csak a kertjüket Szigetszentmiklóson és a nappali kopott szőnyegét az ablak mellett, ahol napi tíz órát aludt a napfényben. Eszter anyja, Margit néni, aki a szomszéd utcában lakott, és minden vasárnap átjött palacsintát sütni, azt javasolta, hogy vigyék el a Balatonhoz. "Ott legalább lát valamit, ami nagyobb nála" — mondta, miközben a tésztát kavarta, és nem nézett fel a tálból.

Szombaton, október tizenegyedikén korán keltek. A Fiat Doblóba pokrócot tettek a csomagtér aljára, mellé Morzsa kedvenc kockás takaróját, ami már szinte szürkére kopott az évek alatt. Zoé bekapcsolta a rádiót, a Petőfi adón épp egy régi Zorán-szám szólt, Bence pedig a telefonján ellenőrizte, mennyi az út Balatonföldvárig — két óra huszonöt perc, ha nincs dugó az M7-esen.

Morzsa a hátsó ülésen feküdt Zoé lába mellett, és a lány végig az öreg kutya fülét vakargatta, míg az ablakon kívül elszaladtak a fóti bevásárlóközpontok, aztán a Balaton felé vezető út menti kukoricaföldek, amiket már learattak, csak a tarló maradt utánuk, szürkésbarna csíkokban egészen a horizontig.

Balatonföldváron parkoltak le, a strand melletti murvás parkolóban, ahol egy fagyizó zárva volt már erre az évszakra, csak a cégtáblája lógott még, félig leszakadva a szélben. Október lévén a strand üres volt, csak néhány nyugdíjas sétált a mólón, és egy horgász ült egyedül a parton, termosszal maga mellett.

Morzsa lassan mászott ki a kocsiból. A hátsó lábai már alig bírták a súlyát, Bence és Dániel együtt emelték le a homokra. Ott állt egy percig a strand tetején, orrát a levegőbe emelve, és Eszter látta, ahogy az orrlyukai szélesre tágulnak — a víz szagát szívta be, amit még sose érzett.

Aztán valami megváltozott benne. Elindult lefelé a vízhez, mereven, de eltökélten, ugyanazzal a járással, ahogy régen az ajtóhoz sietett, amikor a gyerekek hazaértek az iskolából. Senki nem húzta pórázon — Dániel levette előtte, mert úgy gondolta, ez most Morzsáé, senki másé.

Amikor az első hideg hullám elérte a mancsát, a kutya megtorpant, majd tovább lépett. Nem tudott futni, de bement a vízbe mellkasig, és ott állt, miközben a nap lassan a víz fölé ereszkedett Tihany irányában, narancssárgára festve a felszínt. A család csak nézte a partról. Zoé sírt, de nem szólt semmit, csak a kezét Bence vállán tartotta. Margit néni a szatyorból elővette a fényképezőgépét — még mindig a régi Canont használta, nem a telefont —, és lefotózta Morzsát, ahogy a vízben áll, mögötte a lebukó nappal.

Maradtak, amíg a fény szinte teljesen elfogyott. Morzsa a lábukhoz dőlt a homokon, vizesen, sósan, és Dániel egy pléhdobozból elővette azt a szárított marhafület, amit külön erre a napra tett félre. A kutya lassan majszolta, miközben a móló lámpái egymás után gyulladtak fel a sötétedő parton.

Hazafelé, az M7-esen, senki nem szólt sokat. Zoé elaludt Morzsa mellett hátul, a kezét a kutya bundájában hagyva. Dániel vezetett, Eszter a telefonján nézegette a képeket, amiket Margit néni küldött át rögtön, ahogy hazaértek.

Az állatorvosnak igaza lett az idő tekintetében. Morzsa három héttel később, egy hétfői napon hunyt el otthon, a nappaliban, a kopott szőnyegén, körülötte az egész családdal. Eszter a kezét a kutya mellkasán tartotta, amikor az utolsó levegőt kifújta, és ekkor eszébe jutott a marhafül szaga, a só a levegőben, Morzsa arca, ahogy belegázolt a Balatonba.

Dániel másnap reggel kivette az egyik balatoni fényképet, amit Margit néni nyomtatott ki a Rossmannban, és bekeretezte egy olcsó, fekete IKEA-keretbe. A képet a nappaliban akasztotta fel, pontosan oda, ahol Morzsa kosara állt tizenhárom éven át. Alá nem írt semmit. Nem is kellett.