A megrendült fültanúja

Negyvenhárom éve dolgozom jegyzőként Győrben, és azt hittem, engem már semmi meg nem lep egy esküvői fogadáson. A Rába Hotel báltermét béreltem ki aznap este egy magánjellegű eseményre, nem is a nászra, hanem a házassági szerződés aláírására, amit a vőlegény, Bendegúz anyja ragaszkodott hozzá, hogy még az esküvő előtt rendezzenek. Ott álltam a hátsó asztalnál a papírjaimmal, inkább bútordarab, mint ember a szemükben, amikor az egész este szétesett.

A menyasszonyt Zselyke Fannak hívták, egy csendes, egyenes tartású lány Mosonmagyaróvárról. A szülei is ott voltak, egyszerű emberek, az apja egy kis autószerelő-műhelyt vezetett odahaza, az anyja varrónő volt. Nem volt rajtuk semmi hivalkodó, de láthatóan büszkék voltak, hogy eljöhettek. És ott volt Bendegúz anyja, Ilona asszony, egy jól szabott selyemblúzban, három pohár pezsgő után, aki egész este azon dolgozott, hogy ízekre szedje őket az asztalnál.

Hallottam, amikor azt mondta a mellette ülő barátnőjének, hogy "na, végre bekerül egy kis vidéki vér a családba, legalább olcsó lesz a nászajándék." Hallottam, amikor megkérdezte Fanni anyjától, gondolkodtak-e azon, hogy eladják a kecskéket, hogy ide tudjanak utazni. A terem túlsó végéből is hallottam, annyira nem fogta vissza magát. Fanni az asztal végén ült, az arca kőmaszk, a keze az ölében összekulcsolva, és csak nézte a tányérját.

Bendegúz, a vőlegény, mellette ült egész este, és töltötte az anyja poharát, amikor az kiürült. Láttam, amikor az egyik vendég, egy középkorú nő rózsaszín kosztümben, elismerően bólintott Ilona asszony egyik mondatára Fanni szülei felől. És láttam, hogy Bendegúz is mosolyodott rá egy kicsit. Nekem semmi közöm nem volt hozzá, csak a papírjaimat kellett aláíratnom, de a gyomrom összeszorult.

A fordulat akkor jött, amikor Ilona asszony felállt, hogy kikísérjen pár távozó vendéget az ajtóhoz, és elhaladva Fanni mellett még odasziszegte neki, hogy "szegény hozománytalan kis senki". Fanni ekkor felállt is, mintha csak követné őt pár lépésre az ajtó felé, és a következő pillanatban hallottam azt a tompa, nedves koppanást. A válla Ilona asszony arcának ütődött, pont az orrának. Nem volt az véletlen mozdulat – láttam a célzás pontosságát, a lendület irányát. Ilona asszony felkiáltott, a kezét az orrára szorította, és a vérsötét a ujjai közt máris szivárgott.

A terem lefagyott egy pillanatra. Aztán Bendegúz felpattant, és szó szerint berángatta a feleségét a bálterem melletti kis előtérbe, ahol a kabátok lógtak egy fogason, és ahol a felszolgálók tárolták a tartalék poharakat. Mivel az én asztalom éppen az ajtó mellett állt, hallottam minden szót.

– Megőrültél? – Bendegúz hangja remegett. – Az anyám!

– Két órán át hallgattam, hogy sározza be a szüleimet – felelte Fanni, és a hangja hideg volt, mint a jég a pezsgőhűtőben. – Te csak töltötted a poharát, Bendegúz. Mosolyogtál, amikor nevetett rajtuk. Te is benne voltál ebben.

– De ő az anyám!

– Nekem nem érdekes, hogy az anyád. Megsértette a szüleimet, és annak következménye van. Ha kell, akár ütök is. Értetted?

Kiléptem a székemből, hogy jobban lássak, és onnan, az ajtó résén át, láttam Fanni arcát – nem volt rajta se bűntudat, se megbánás, csak egy fura, tiszta nyugalom, amit addig még sosem láttam senkin egy ilyen pillanatban. Bendegúz meg ott állt a fogasnak nyomva, a saját zakója lógott épp a feje fölött, és úgy nézett rá, mintha most látná először életében.

– Két perc, Bendegúz – mondta Fanni. – Bemész, és azt mondod az anyádnak, hogy fogja be örökre. És bocsánatot kér tőlem, úgy, hogy mindenki hallja, aki még itt van. Vagy bemegyek és befejezem, amit elkezdtem, és akkor neked már nem lesz mit megmentened.

Ő nem mozdult. Én, aki csak papírokat szoktam aláíratni, úgy álltam ott, mint aki egy színdarab kellős közepébe csöppent, amit nem rendeztek, de pontosan tudtam, hogy ennek nem lesz happy enddje azon az estén. A két perc letelt a terem zsongásában, a pincérek tovább hordták a tányérokat, valaki nevetett a bárpultnál, mintha semmi se történt volna. Bendegúz csak állt, az arca szürke volt, mint a kabátok a fogasokon.

Amikor letelt az idő, Fanni nem szólt semmit. Levette a kabátját a fogasról, fölvette, és kisétált a hallba. Hallottam a sarkának koppanását a kövön, aztán a forgóajtó csendes suhogását. Nem nézett vissza. A műszakom hamarosan véget ért volna egyébként is, de maradtam még pár percig, mert kíváncsi voltam, mi lesz Bendegúzzal. Visszament az anyjához, egy szalvétával a kezében, és letörölgette az orráról a vért, mintha semmi más dolga nem lenne az életben.

Három hét múlva hívtak, hogy jöjjek vissza a hotelbe, most már a vagyonmegosztási papírokhoz. Fanni egyedül jött, egy dossziéval a kezében, amiben a saját nevére íratott autó papírjai voltak, amit még a jegyesség előtt közösen vettek, és amit most visszaírt kizárólag saját névre, mert ő fizette a nagyobb részét, kilencszázezer forintot a másfél millióból. Aláírta a papírt, becsukta a dossziét, megköszönte, és elment. Bendegúz nem volt ott. Azt mondták a recepción, hogy az anyjával él továbbra is, azóta is, a Kálvária utcai lakásban, amit soha nem adott el, mert – mint mondta egyszer a barátjának a bárpultnál, amit én is hallottam, mert ott ücsörögtem kávézás közben – "az anyám egyedül nem boldogulna nélkülem."