Zolikó és a barna maci Kaposváron

A kaposvári menhelyről vittem haza kedden délután, három napja mindössze. Amikor Erika, a gondozó kinyitotta a kennel ajtaját, nem ugrott ki, ahogy a többi kutya szokott. Kilépett óvatosan, a pofájában egy toprongyos, egykor talán barna, mára inkább szürkésbarna macival. A fülét már két helyen összevarrták valamikor, az orra helyén csak egy kopott folt látszott.

Fogtam a pórázt, ő meg a macit. Nem engedte el egy pillanatra sem, amíg beültettem a Fiatom hátsó ülésére.

Zolikó – ezt a nevet adtam neki, mert valahogy illett rá, olyan öreguras, szomorú szemű kis korcs – nyolc éves lehet a papír szerint, bár Erika azt mondta, sosem tudni pontosan ezeknél. Valaki kikötve hagyta egy somogyi tanya udvarán, a szomszédok szóltak, mikor már két hete nem etette senki.

A lakásom a Fő utca környékén van, egy régi bérházban, a lépcsőházban mindig krumplifőzelék szaga van, mert az emeleti Margit néni azt főz szinte minden nap. Amikor felvittem Zolikót, megállt az ajtóban, nem lépett be. Csak állt, a macit szorítva, felfelé nézve rám.

Letettem elé a vizet, ő meg csak arrébb húzódott, a fal mellé, ott kuporgott le, hátát nekitámasztva a radiátornak. A maci ott volt mellette a padlón, ő meg rásandított, mintha ellenőrizné, hogy megvan-e még.

Az első éjjel alig aludtam. Hallottam, ahogy nyöszörög álmában a konyhában felállított kosárban. Nem mertem odamenni, féltem, hogy megijesztem. Reggel a kosár szélén ült, a maci a szájában, és onnan figyelte, ahogy kávét főzök.

A szomszéd, Feri bácsi az első emeletről, aki állandóan az udvaron szivarozik, megjegyezte, hogy "ez a kutya úgy néz, mintha várná, hogy mikor üt valaki". Nem szóltam vissza semmit, csak becsuktam magam mögött a kaput. Tudtam, hogy igaza van, csak rosszul mondta.

Egy hangosabb kocsiajtó-csapódás az utcán, és Zolikó a sarokba menekült, remegve, a macit a fogai közt tartva, mintha az menteni tudná. Le kellett ülnöm a padlóra, két méterre tőle, és csak vártam. Húsz percbe telt, mire visszamerészkedett hozzám, és a lábamnak dőlt, előbb csak félig, aztán egészen.

Este, mikor a tévé előtt ültem, észrevettem, hogy résnyire nyitja a szemét, valahányszor megmozdulok. Mintha meg akarna győződni róla, hogy tényleg ott vagyok még. Lehajoltam hozzá, megvakartam a füle tövét, ott, ahol a varrás volt, és annyit mondtam:

– Itthon vagy, Zolikó. Ez most a te otthonod.

Nem tudom, mennyi idő kell majd neki. Talán hónapok. Vettem neki egy vastag pléd-fekhelyet a Tescóból, ezerkilencszáz forintért, hogy legyen saját sarka a konyhában, ne csak a hideg csempén kuporogjon. A macit soha nem próbáltam elvenni tőle, még mosásra sem, pedig alaposan ráférne – hagytam, hadd legyen az övé, változatlanul, ahogy megszokta.

A harmadik este történt valami. Épp a vacsorát pakoltam ki, mikor egy tányér csörrenve leesett a pultról. Zolikó összerezzent, a hátsó lábai megcsúsztak a padlón, ahogy hátrálni próbált – és akkor, először, nem a sarokba menekült, hanem felém. Nekem ütközött, a maci kiesett a szájából, ő meg csak ott állt, nekem dőlve, a bordáim közt érezve a szívverését.

Leguggoltam mellé, átöleltem, és nem mondtam semmi nagyot, csak annyit:

– Na látod. Semmi baj. Én itt vagyok.

Felvette a macit a padlóról, de most nem vitte vissza a sarokba. Odahozta a lábamhoz, letette, és ráfeküdt. Éreztem a testének súlyát a lábfejemen, a maci megfakult szőrének dohos szagát, és kint, az utcán, valaki éppen bezárta a kapuját.