Hétfőn temettük Lenkét, a feleségemet

A Farkasréti temető családi kápolnájában harmincan sem voltunk. Kint novemberi szél rázta a gesztenyefákat, bent vastag gyertyaszag állt a levegőben. Lenke a fehér koporsóban feküdt, világoskék ruhában, amit az anyja választott. Huszonnyolc éves volt. A bal kezén ott csillogott a jegygyűrűje.

Gábor ott állt előtte, mozdulatlanul.

Az ujjai remegtek, amikor megfogta Lenke kezét. Végighúzta a hüvelykujját a gyűrűn, mintha ellenőrizné, hogy valódi-e. Senki nem szólt. A kántor a háttérben halkan lapozott valamit, aztán abbahagyta.

Gábor lehajolt.

Csak egy picit. Épp csak annyira, hogy a homlokát a felesége ujjaihoz érintse. Ettől a mozdulattól Lenke ruhájának csipkegallérja félrecsúszott. A kulcscsontja fölött, a nyakán, egy halvány, lilás-vöröses folt jelent meg.

Semmi vér. Semmi seb. Csak egy ujjnyi nyom.

Akkor Margit, Lenke anyja, odalépett.

Pontosan egy fél lépést. Egyik kezével megfogta a koporsó szélét, a másikkal könnyedén visszahúzta a csipkét a foltra. Mintha csak igazítana valamit. A mozdulata gyors volt és precíz. Gyakorlott.

Gábor fölegyenesedett.

Látta a foltot. Látta, ahogy Margit elrejti. A keze, ami az imént még Lenke ujjait simította, most lassan elengedte a feleségét, és pontosan ugyanoda fektette vissza, ahol korábban volt.

Margitra nézett. Az arcába.

– Mi ez? – kérdezte. A hangja nem volt hangos. Inkább olyan, mint amikor valaki nagyon pontosan akar meghallani valamit.

Margit megfagyott.

A háta mögött Zsolt, Lenke bátyja, azonnal a padlóra szegezte a tekintetét. Mintha hirtelen valami rendkívül érdekeset talált volna a kőlapok mintájában.

Margit erőt vett magán. Kihúzta a gerincét, egy pillanatra összeszorította az ajkait.

– Gábor, kérlek… ne itt. Ne most. Temetés van.

De a szemei nem azt mondták. A szemei egy sarokba szorított állatéi voltak, amelyik pontosan tudja, hogy nincs menekvés.

Gábor megfordult. Lassan, mint akinek minden porcikája tudja, hogy a következő lépéssel valami végleg eltörik. Zsolt felé lépett. Egyetlen lépést. A kezét a férfi vállára tette. Nem szorította. Nem ütött. Csak ott tartotta, határozottan, mint egy pecsétet.

– Mi történt, mielőtt hazaértem?

Zsolt ajka megremegett. Az ember magasabb volt Gábornál, mégis úgy nézett ki, mintha azonnal össze akarna rogyni. Megpróbált Gábor szemébe nézni, de nem ment. A pillantása oldalra csúszott, egyenesen Margitra.

Egy másodperc. Egyetlen pillantás.

Margit arca olyan fehér lett, mint a kápolna fala.

Gábor ekkor elengedte a vállát. Teljesen. A karja lehullott. Hátrébb lépett, és végignézett mindkettőjükön.

– Terhes volt – mondta. – Lenke terhes volt. Tőlem nem lehetett, ezt ti is tudjátok. Ki az apja?

A kántor csendben kihátrált a sekrestyeajtón. Egy pillanatra teljes csend lett, csak a szél nyomta a rózsaablak üvegét. Aztán Zsolt vett egy levegőt, és Margit felé kapta a fejét, a szemében tiszta pánikkal.

Kintről behallatszott, ahogy egy kutya ugat valahol a Krisztina körúton.

–

Margit nem mozdult. A keze még mindig a koporsó szélén pihent. Az ujjbegyei teljesen elfehéredtek.

– Gábor… – kezdte volna, de a férfi félbeszakította.

– Ne. Ne Gáborozz. Csak válaszolj.

Zsolt közben hátralépett. Nekitámaszkodott a hideg kőfalnak. A nyakkendőjét lazította, de a keze annyira remegett, hogy inkább feladta. A homlokán verejtékcseppek fénylettek a gyertyák fényében.

– Az az este… – nyögte ki végül. – Az a rohadt augusztusi este.

Margit akkor megindult felé.

– Zsolt! Fogd be a szád!

De Zsolt már nem tudta befogni. A falnak vetett háttal csúszott lejjebb egy kicsit. Látszott rajta, hogy hetek óta cipeli ezt a terhet, és most valami átszakadt benne.

– Három hónapja – mondta Gábornak, de közben a padlót nézte. – Lenke átjött hozzám. Sírt. Azt mondta, beszélnie kell velem valakiről. Egy férfiról. Azt mondta… azt mondta, hogy a férfi, akivel… szóval akitől… – Zsolt hangja elcsuklott.

– Kitől? – Gábor hangja olyan volt, mint a jég.

– Valaki, akit ismersz – suttogta Zsolt. – Valaki, aki itt van.

Gábor körbenézett a kápolnában. Az összegyűlt rokonok, ismerősök dermedten figyeltek. Margit egy széket keresett, amibe kapaszkodhat. Aztán Gábor tekintete megakadt valakin.

Valakin, aki az utolsó sorban állt. Aki eddig egyetlen szót sem szólt. Aki most épp kifelé indult az ajtón.

Olivér. Lenke unokatestvére.

Gábor egy pillanat alatt előtte termett.

– Hová mész? – A hangjában nem volt kérdőjel. Csak bizonyosság.

Olivér megtorpant. Az arca falfehér volt. A keze a kilincsen. A szeme rebbenés nélkül meredt Gáboréra, de az ajka megszólalni sem tudott.

– Te voltál – mondta Gábor. Nem kérdezte. Kijelentette.

És akkor hátul, a koporsó mellett, Margit keserves zokogásban tört ki.

– Az Isten verjen meg, Olivér! – sikoltotta. – Megígérted, hogy soha senki nem fogja megtudni!

A kápolnára csend zuhant. Olyan sűrű és nehéz csend, hogy szinte tapintani lehetett. Lenke ott feküdt a kék ruhában, a gyertyák fellobbantak egy huzattól, és a lilás folt a nyakán olyan volt, mint egy el nem hangzott szó pecsétje.

Gábor egy lépést tett Olivér felé.

Nem ütött. Nem kiabált.

Csak megfogta a férfi gallérját, közel vonta magához, és a fülébe súgta, olyan halkan, hogy senki más ne hallja:

– Elmész a rendőrségre. Most. Ha egy órán belül nem vagy ott, én magam viszlek be. De akkor, Olivér… akkor nem ígérhetem, hogy élve érsz oda.

Elengedte.

Olivér kirohant az ajtón. A lépteinek zaja visszhangzott a temetői platánok között.

Margit tovább zokogott a koporsó mellett. A sminkje elkenődött, a kontya kibomlott. Úgy tartotta Lenke kezét, mintha bocsánatot akarna kérni tőle. A halott lány arca mozdulatlan és békés maradt.

Gábor visszament a koporsóhoz. Megállt. Lenke fehér arcát nézte.

– Megtaláltam – mondta neki halkan. – Nyugodj békében.

Azzal megfordult, és lassan, a hátsó sor felé indult. A kántor visszajött, és halkan orgonálni kezdett. A gyertyák sercegtek. A szél elállt.

Gábor nem nézett vissza.

Csak amikor kiért a kapun, akkor vette észre, hogy a jegygyűrű, amit a felesége ujjáról húzott le a temetés előtt, még mindig ott szorul a tenyerében. Belenézett. A platina karika belsejében vésett szöveg volt: “Veled, minden életen át.”

Az ég szakadni kezdett.