Az örökös számla

A Tesco kasszájánál álltak, szombat reggel, félteli kosárral, mögöttük már türelmetlenkedett egy nyugdíjas néni a bevásárlókocsijával.

— Miért nem megy át? Nincs pénz a számlán? — húzta össze a szemöldökét Gábor, aki tíz éve hozzászokott, hogy a felesége kártyájával fizet.

— Nem megy át a fizetés — mondta a pénztáros lány, a terminálra bámulva, mintha az ő hibája lenne.

Gábor még egyszer odaérintette a telefonját az olvasóhoz. Semmi. A szalagon ott hevert a hétvégi bevásárlás: karaj, padlizsán, két kiló krumpli, egy zacskó mosópor, és — ez szúrt szemet a pénztárosnak is — két üveg Villányi vörös, pedig Gábor épp tavaly mondta le az italt az orvosa kérésére.

— Zsuzsa, nálad van a kártyád?

Zsuzsa ott állt mellette, a válltáskájából már elő is húzta a pénztárcáját, de nem sietett vele. A sorban egy férfi hangosan felsóhajtott, a nyugdíjas néni a kocsiját tologatta előre-hátra, mintha ez segítene.

— Nálam van — mondta Zsuzsa. — De ezt a kártyát mostantól nem én nyomom oda a te vásárlásaidhoz.

— Ezt hogy érted?

— Szó szerint úgy.

A kasszás lány most már kimondottan a polcra bámult a válla fölött, mintha ott lenne valami rendkívül érdekes az energiaitalok között. Zsuzsa előhúzta a saját kártyáját, de nem érintette oda azonnal. Előbb kivett a kosárból egy csomag borotvahabot, egy dezodort, és a két üveg bort — mindhármat félretette a pult szélére.

— Ezeket te fizeted a sajátodból. Nekem semmi közöm hozzá.

Gábor arca vörös lett, de nem szólt semmit, csak elővette a saját bankkártyáját — azt, amelyiken alig volt pár ezer forint, mert a fizetését három hónapja már nem a közös számlára utalták, hanem egy másikra, amiről Zsuzsa csak két hete tudott meg, véletlenül, amikor az online bankban átnézte a folyószámla-kivonatot valami egészen más ügy miatt.

A terminál pittyegett egyet — elutasítva.

— Ez nem lehet — motyogta Gábor, és a pénztáros lány felé fordult. — Próbálja meg még egyszer.

— Uram, háromszor próbáltam.

Mögöttük valaki már hangosan krákogott. A nyugdíjas néni előrelépett a kocsijával, mintha jelezni akarná, hogy ő inkább egy másik pénztárhoz menne.

Zsuzsa nem várt tovább. Kifizette a sajátját — a húst, a zöldséget, a sajtot, a mosóport —, és a szatyrokat gondosan a kosárba pakolta, a borotvahabot, a dezodort meg a bort ott hagyva a pult szélén.

— Ezeket viheted, ha ki tudod fizetni — mondta, és elindult a kijárat felé.

Gábor rohant utána a parkolóban, üres kézzel.

— Mi ütött beléd? Két hete még minden rendben volt!

— Két hete néztem bele véletlenül a folyószámla-kivonatba. Egy másik ügy miatt kerestem valamit, és ott volt: havi ötvenezer forint, néha több, "Kovács Editnek", "ajándék" megjegyzéssel. — Zsuzsa a kocsi ajtajának támaszkodott, nem nyitotta ki. — Edit. A recepciós. Huszonnégy éves. Utánanéztem a telefonodon is, amikor a zuhany alatt voltál. Nem kellett sokat keresnem.

Gábor nem tagadott. Csak állt ott a parkolóban, a kezében a kártyával, amivel az előbb sem tudott fizetni.

— A műhely az enyém volt — mondta Zsuzsa halkabban, de nem lágyabban. — A nagymamám pénzéből indult, még amikor bt. volt. Négymillió forint, amit rám hagyott, és amit én tettél bele a te szerszámaid és a te bérleti szerződésed mellé. Aztán három éve, amikor kft.-vé alakítottuk, azt mondtad, "adminisztratív egyszerűsítés", ha csak a te neved kerül be tulajdonosként. Elhittem.

Aznap este, amikor hazaértek — külön autóval, mert Zsuzsa nem várt rá a parkolóban —, Gábor bekopogott a nappaliba, ahol Zsuzsa a laptopja előtt ült.

— Beszélnünk kell.

— Már beszéltünk. Az ügyvédemmel is beszéltél volna, ha időben szólok.

— Miféle ügyvéd?

Zsuzsa megfordította a laptopot. A képernyőn egy dokumentum volt nyitva: kereset a közös vagyon megosztására, a Kecskeméti Törvényszéknek címezve, mellette a bankkivonat kinyomtatott másolata a Kovács Editnek utalt összegekről, aláhúzva pirossal.

— Múlt kedden jártam a Rákóczi úti irodában. Elvittem a nagymamám hagyatéki végzését is, meg az alapító okiratot, amiben még az én nevem is szerepelt tulajdonosként a bt. idejéből. Az ügyvéd szerint ez elég ahhoz, hogy a válóperben a műhely felét visszakapjam, hiába csak a te neved van most a kft.-n — mert közös vagyonból alapítottuk. A közös számlát lezártam ma délután, a bank igazolja. A fizetésed onnantól, hogy visszaköltözik a közösre, arra megy, amire kell — de nem a te barátnőd zsebébe.

Gábor leült a fotelbe, mintha a lába alól húzták volna ki a szőnyeget.

— Mennyit kérsz?

— Kétmillió-ötszázezret. Az ügyvéd a négymilliós örökség felét számolta, plusz a tizenegy év alatti értéknövekedést kamatlábbal — ennyi jön ki a mai értéken. Plusz amit Editnek küldtél az elmúlt fél évben, azt nem a válóperben követelem, hanem külön feljelentem, mert az sikkasztás volt a közös számláról.

Gábor nem szólt semmit. Az ablakon túl a szomszéd kutyája ugatott valamin, aztán elhallgatott. A konyhából behallatszott, hogy csöpög a csap — azt már hetek óta ígérte megjavítani.

Másnap reggel Gábor még egyszer megpróbálta a kártyáját a benzinkútnál — ugyanaz a piros felirat a kijelzőn. Zsuzsa akkor már a Rákóczi úti irodában ült, aláírta a papírokat, és a titkárnő lepecsételte a másolatot, amit hazavitt, és betette abba a mappába, amit ezután mindig magánál tartott.