A Fő utca, ahol az idő másképp jár

Negyvenhárom éves vagyok, gépészmérnök egy győri autóalkatrész-gyárban, és három hete történt valami, ami végre megállított a hétköznapi rohanásban. Semmi drámai. Csak egy pillanat, amilyen néha becsapódik az ember mellkasába, mint egy tű.

Épp arra jártam, bevásárlás után, és gondoltam, beugrom a szüleimhez. Ott laknak még mindig ugyanabban a házban a Fő utcán, ahol felnőttem, a sarki kisbolt és a református templom között. Amikor beléptem a konyhaajtón, anyám, Ilona felszisszent, és úgy pattant fel a székből, mintha a világ végéről érkeztem volna:

— Jaj, fiam, ha tudtam volna, hogy jössz!

És ahogy mindig, kapkodva simította hátra a haját, igazgatta meg a blúzát — mintha a saját fia előtt is "rendben" akarna kinézni.

A nappaliból előjött apám, Gyula. Sokkal lassabban lépkedett, mint ahogy az emlékezetemben él. De a mosolya ugyanaz maradt: őszinte, meleg, olyan, amitől az embernek leesik a válláról egy kő.

Beszélgettünk mindenféléről. A paradicsomról a kertben, ami sehogy sem akar megérni. Az új szomszédokról, akik tavaly költöztek a sarki házba. A régi fűnyíróról, ami megint csak köhög, de nem indul. Anyám pitéjéről, ami minden héten "eltűnik" ugyanabban a konyhafiókban, ahova a receptet teszi.

Aztán apám felállt, hogy töltsön magának egy pohár vizet. Egy pillanatra megtámaszkodott a kezével az asztalon. Nem tántorodott meg. Semmi vészjósló nem történt — csak megdermedt egy másodpercre, mint valaki, aki már megtanult óvatosan lépni, beosztva az erejét.

Talán túl sokáig néztem, mert anyám észrevette, és zavarát egy sietős mosollyal leplezve annyit mondott csak:

— Semmi baj. Apád már öreg, ennyi az egész.

Ez a mondat egyenesen a szívembe talált. Már öreg, ennyi az egész. Ez az ember nevelt fel. Aki egyetlen iskolai ünnepséget, egyetlen születésnapot, egyetlen fontos pillanatot sem hagyott ki az életemből. Öregszik — miközben én az idő után rohanok.

Vacsora után apám kikísért az ajtóig. A vállamra tette a kezét. Évekkel ezelőtt ez a kéz szilárd fal volt, biztos menedék. Most könnyűnek, gyengének éreztem.

— Ne feledkezz meg rólunk, fiam, gyere gyakrabban — mondta. — Nekünk már nagyon gyorsan repülnek a napok.

Beültem a Suzukimba. Ott ültem jó darabig, anélkül hogy beindítottam volna a motort. De az az asztalnál történt megtorpanás nem hagyott nyugodni — másnap felhívtam a győri kardiológiai szakrendelést, és időpontot kértem apámnak.

A vizsgálatra egy hét múlva került sor. A folyosón ültünk hárman, apám az ujjaival a nadrágja szárát gyűrögette, anyám a táskája fülét szorongatta. Amikor kijöttünk a rendelőből, az orvos a monitorra mutatott, és azt mondta: szabálytalan a szívritmus, pacemakerre lesz szükség, a beültetést októberre tervezik. Apám arca nem változott — csak bólintott egyet, mintha egy raktári listáról pipálna ki egy tételt. Anyám keze megkereste az övét a széken. Én a táskámban kotorásztam, mert nem tudtam, mit kezdjek a kezemmel, és akkor akadt bele az ujjam egy régi számlába, amit még hetekkel korábban tettem oda.

Aznap este a szüleim konyhájában szétterítettem egy vaskos mappát: az elmúlt öt év orvosi papírjait rendeztem bele, amiket anyám a fiókban tartott szanaszét, receptek és számlák közé gyűrve. Leültünk hárman az asztalhoz, és sorba raktuk a lapokat — melyik gyógyszer mikor jár le, melyik vizsgálatot mikor kell megismételni. Egy vékony gumigyűrűvel fogtam össze az egészet, és a mappát betettem a kocsim kesztyűtartójába, hogy mindig nálam legyen.

Utána kimentünk a kertbe, a paradicsomágyás mellé. Apám megmutatta, melyik tövet kell megkötözni, és a keze már nem remegett annyira, mint az asztalnál. A szomszéd kutyája, egy löttyedt fülű foxi, átugatott a kerítésen, anyám meg kiabálva küldte el a fészerbe a régi partvist a tyúkoknak. A lekvárszagú konyhából behallatszott a rádió.

Most, ha hazamegyek, mindig maradok egy kávéra és egy szelet piskótára, még ha rohanok is.

Múlt vasárnap, mikor indulni készültem, apám még mindig a paradicsomtő zsinegét igazgatta.

— Jövő héten hozom a listát az októberi beültetéshez — mondtam neki.

— Tudom, fiam — felelte, és a kezével egy laza csomót kötött a zsinegre. — Te már gondoskodsz róla.

Beültem a Suzukiba, és indítás előtt a kesztyűtartóra pillantottam, ahol a mappa lapult.