A plüssmaci, amit nem én adtam neki

Harminckét éve dolgozom állatorvosként, ebből tizennégyet a Fővárosi Állat- és Növénykertben, a nagytestű emlősök részlegén. Azt hittem, mindent láttam már, amit ez a szakma elébem tud tenni. Aztán jött az a szeptember eleji hétfő reggel, és rá kellett jönnöm, hogy tévedtem.

A telefon fél nyolckor csörgött. Az egyik gondozó, Kovács Eszter volt, remegő hangon mondta, hogy a kengurusziget szélén találtak egy kis wallaby-t – egyedül, a kerítés tövében kuporogva, dideregve. Az anyja három nappal korábban pusztult el, valami emésztőrendszeri fertőzés vitte el hirtelen, mi magunk sem számítottunk rá. A kicsi addig bujkált az üres kifutóban, amíg valaki észre nem vette, hogy nem mozdul onnan.

Amikor odaértem, az állat épp csak annyi erővel bírt, hogy megpróbáljon elhúzódni tőlem. Csontsovány volt, a szeme körül száraz volt a bőr a kiszáradástól. Fölvettem, és éreztem, ahogy remeg a bordái alatt a szíve – gyors, kapkodó, mint egy vekkeré, ami mindjárt lejár.

Az erszényes állatoknál ez a legnehezebb rész: a kölyök nem csak élelmet és meleget veszít az anyjával, hanem azt a zárt, sötét, dobogó szívhang melletti teret is, ahol addig az egész világa elfért. Ott nincs se fény, se zaj, csak biztonság. Amikor ez hirtelen megszűnik, az állat idegrendszere úgy reagál, mintha maga a világ omlana össze.

Betettük egy hőlámpás dobozba, adtunk neki elektrolitot cumisüvegből, de nem nyugodott. Egész éjjel kaparta a doboz falát, próbált bemászni a takaró alá, mintha keresne valamit, amit sosem fog megtalálni.

Másnap reggel az egyik önkéntesünk, egy nyugdíjas tanárnő, Ilona néni, aki hétvégente jár be etetni a kicsiket, hozott be egy kis plüssmacit a saját táskájából. Azt mondta, az unokájáé volt, de már kinőtte, otthon hevert egy dobozban. Csak úgy gondolta, próbáljuk meg.

Bevallom, én szkeptikus voltam. Tizennégy év alatt tanultam meg, hogy az ember hajlamos emberi vigaszt keresni ott is, ahol biológiailag semmi értelme. De betettük a plüssöt a dobozba, és a kis wallaby másodperceken belül odakúszott hozzá, két mellső lábával átkarolta, és belefúrta az orrát a szőrébe.

Attól a pillanattól kezdve más volt minden. Éjszaka nem kaparta a dobozt. Etetéskor is a mancsával fogta a macit, míg cuclizott. Amikor beinjekcióztuk a vitaminkúrát, ami fájdalommal is járt, nem is a kezünktől félt jobban, hanem attól, ha valaki elvette mellőle a plüsst egy pillanatra vizsgálat közben.

Három hét telt el így. A kölyök – Eszter „Morzsi” néven kezdte hívni, és rajta is ragadt – tíz deka híján kétszáz gramm alatt volt, mire hozzánk került. Mostanra megduplázta a súlyát. De ami engem igazán meglepett, az nem a testi gyarapodás volt, hanem az, ahogy egyik délután, amikor bejöttem ellenőrizni, ott ült a doboz sarkában, a macit szorosan magához ölelve, és először nézett rám úgy, hogy nem menekülni akart, csak figyelt.

Múlt pénteken volt az utolsó fülcimke-felhelyezés, mielőtt átkerül a fiatal állatok kifutójába, ahol majd lassan hozzászoktatjuk a többi wallabyhoz. Ilona néni ott állt mellettem, a keze a zsebében, ahogy mindig, amikor izgul. Megkérdezte, mi lesz a maciva, ha Morzsi átkerül a nagy kifutóba – ott ugye nincs helye plüssállatnak a füves részen a többi kenguru között.

Mondtam neki, hogy fokozatosan csökkentjük majd, ahogy a kölyök egyre több időt tölt a saját fajtársai közelében – van, amelyik hetek alatt teljesen leszokik róla, van, amelyiknek hetekig ott kell maradnia éjszakára a hálóhelyén. Ez nem az én döntésem, ezt Morzsi dönti el.

Amikor kivittük aznap a kifutóba, és letettük a fűre, egy pillanatra dermedten állt. Aztán megpördült, visszaszaladt hozzám, két lépésre tőlem megállt, mintha eldöntené valamit. A macit ezúttal a dobozban hagytuk bent, direkt, hogy lássuk, mihez kezd nélküle.

Nem sírt fel, nem rohant vissza érte. Állt egy darabig a fűben, a fülét forgatta a többiek irányába, akik húsz méterre legeltek. Aztán, lassan, két apró ugrással közelebb ment hozzájuk.

Nem fordult vissza értünk. Ez volt a jel, amit tizennégy éve várok minden egyes ilyen kölyöknél – az a pillanat, amikor már nem minket keres.