A medence, amit Dániel soha nem tudott kiúszni

Három éve éltem úgy, hogy minden reggel fél hatkor keltem, és este nyolckor értem haza a Teréz körúti könyvelőirodából, ahol osztályvezetőként dolgoztam. Dániel, a férjem, egy baleset után azt mondta, hogy derékból lebénult, és soha többé nem fog tudni járni. Hittem neki. Miért ne hittem volna?

Minden hónapban befizettem a gyógytornász honoráriumát, a speciális kerekesszéket, amit külön hozattam Németországból, a fájdalomcsillapítókat a gyógyszertárból a Kossuth utcán. Fizettem a házunk törlesztését Gödöllőn, a közös számla minden tételét, a kertész bérét, mert Dániel azt mondta, nem bírja nézni, hogy a füvet más nyírja, amikor ő nem tudja. Havi nagyjából négyszázötvenezer forintot költöttem csak az ő "állapotára". A ház és az autó egyébként is az én nevemen volt már a házasságunk előtt is — az apai nagyanyám hagyatékából vettem a telket, még huszonnégy évesen, jóval azelőtt, hogy Dánielt megismertem volna.

Az első évben nem panaszkodtam. Sajnáltam. Láttam, ahogy küzd, ahogy a tekintete elhomályosul, amikor a szomszéd gyerekek fociznak az utcán, és ő csak az ablakból nézi őket. Azt hittem, ez a legkevesebb, amit megtehetek egy olyan emberért, akivel tizenegy éve házasok vagyunk.

De aztán elkezdtem furcsa dolgokat észrevenni. A nappaliban a dohányzóasztal máshogy állt, mint ahogy reggel hagytam. A mosogatóban két pohár volt, amikor hazaértem, pedig Dániel egész nap egyedül volt otthon. A szomszéd, Ibolya néni, egyszer megkérdezte, miért szólt olyan hangosan a zene csütörtök délután, amikor pedig mindketten dolgoztunk. Dániel csak nevetett, és azt mondta, biztos a rádiót hagyta bekapcsolva, amikor elaludt a fotelben.

Nem akartam hinni abban, amit ezek a apróságok súgtak. Minél többször bukkant fel egy-egy ilyen jel, annál dühösebben toltam félre magamtól a gondolatot — mert ha igazat adok neki, össze kellett volna omlanom, és nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak. Így hát csendben elkezdtem másolatot készíteni a bankszámla-kivonatokról, lefényképeztem a ház papírjait, amik már úgyis megvoltak otthon, és egy éjszaka, amikor Dániel korán lefeküdt, felszereltem egy kamerát a kerti lámpa alá, ami a felhőbe mentette a felvételeket. Magamnak hazudtam, hogy ez csak óvatosság, hogy biztos minden rendben lesz, hogy bizonyára túlgondolom az egészet. De valahol mélyen készültem arra, amit nem mertem kimondani magamban sem.

Egy szeptemberi szerdán az irodában hirtelen rosszul lettem — szédülés, hányinger, a vérnyomásom leesett. A főnököm, Gábor, ragaszkodott hozzá, hogy menjek haza, és ne autóval, inkább taxival hívjon. Fél kettő körül értem a házunkhoz, négy órával korábban a szokásosnál.

A kert csendes volt. Túl csendes. Letettem a táskámat a bejárati ajtó mellé, és már épp szólni akartam, amikor nevetést hallottam a medence felől. Dániel öt éve kérte, hogy építsünk medencét a kertbe, mondván, a víz jót tesz majd az ízületeinek, ha egyszer talán újra tudna mozogni. Most onnan szólt a nevetés.

A sarok felé indultam, és megálltam.

Dániel ott ült a medence szélén, két egészséges lábbal, amivel egyetlen hintamozdulattal belevetette magát a vízbe. Mellette egy fiatal nő — talán huszonöt éves, szőke, bikiniben — úszott, és egy pezsgőspoharat tartott a kezében. Nevettek. Dániel átölelte a nőt, és azt mondta:

— Amíg a feleségem robotol, mi szépen pihenhetünk itt minden áldott nap.

A nő felnevetett.

— Semmit sem sejt?

— Semmit. Túl jóhiszemű.

A kezem ökölbe szorult a táskaszíjon. Hetek óta gyűjtöttem a bizonyítékot, de valahol azt reméltem, hogy tévedek, hogy lesz valami ártatlan magyarázat — és most, hogy a saját fülemmel hallottam, ahogy kimondja, az egész test megremegett bennem, mintha most történne először. Nem kiabáltam. Nem sírtam. Megfordultam, és a garázs melletti kis kamra felé indultam.

Ott állt egy sárga műanyag vödör, benne koncentrált növényvédő szer — azt a fajtát, amit a kertész a rózsák ellen használt, mert a dobozon nagy betűkkel ott állt: VISELJEN KESZTYŰT, BŐRRE KERÜLVE ERŐS VISZKETÉST OKOZ. A kezembe vettem, aztán megálltam egy pillanatra — eszembe jutott, hányan vannak a medencében, hogy ez nem játék. Kimértem egy kisebb adagot egy locsolókannába, felhígítottam a kerti csapnál, és csak azután vittem ki a medencéhez. Szó nélkül beleöntöttem a vízbe.

Dániel először nem is értette, mi történik.

— Mit csinálsz?!

Néhány másodperc múlva a nő felsikoltott.

— Viszket a testem! Mindenem viszket!

Dániel is elkezdte idegesen a nyakát, a karját dörzsölni.

— Megőrültél?!

Nyugodtan feleltem nekik.

— Ne izguljatok. Ha három évig ilyen jól el tudtad játszani a mozgássérültet, akkor pár óra viszketést is kibírsz.

Kirohantak a vízből, és a kertcsapnál próbálták leöblíteni magukat. Amíg ők ezzel voltak elfoglalva, bementem a házba. A hálószobai szekrény alján volt egy barna dosszié, amiben hetek óta gyűjtöttem a papírokat — a ház adásvételi szerződését, az autó forgalmi engedélyét, a bankszámla kivonatait. Minden az én nevemen volt, mert mindig én kerestem a pénzt, és a ház a nagyanyámtól örökölt telekre épült.

Kivettem Dániel ruháit a szekrényből, nagy szemeteszsákokba dobtam, és kitettem a kapu elé. Mire ő, csuromvizesen, törölközőbe csavarva odaért az ajtóhoz, már kicseréltem a zárat.

Dörömbölt.

— Nyisd ki! Ez az én házam is!

Az ajtó mögül feleltem.

— Nem. Ez az a ház, amit egyedül én fizettem ki, és aminek a telke az én nagyanyámé volt.

Még kiabált pár percig, bírósággal fenyegetett. Kinyitottam az emeleti ablakot, és kidobtam neki a dosszié fénymásolt lapjait.

— Olvasd el nyugodtan. Se a ház, se a kocsi, se a számlák nem a tiéd.

Elhallgatott. A fiatal nő, törölközőbe burkolva, halkan megkérdezte:

— Azt mondtad, mindez a tiéd…

Dániel nem válaszolt. A nő ránézett, megrázta a fejét, és szó nélkül elment.

Két nap múlva kiderült a teljes igazság: az orvosok valóban hosszú felépülést javasoltak a baleset után, de Dániel már több mint két éve önállóan tudott járni. Egyszerűen kényelmesebb volt neki az én pénzemen élni, mint visszatérni dolgozni az építési vállalatába.

Beadtam a válókeresetet. Az ügyvédemnek, Fekete Renátának átadtam mindent: a fényképeket a telefonomról, az üzeneteket, és a kerti kamera felvételeit, amik automatikusan a felhőbe mentek. Dániel próbálta azt állítani, hogy mindez félreértés volt, hogy a gyógytornász tanácsolta neki az úszást, hogy a nő csak egy "barát". De amikor a bíró megnézte a felvételt, amin azt mondja "amíg a feleségem robotol, mi pihenhetünk", nem maradt semmi, amit még hozzá lehetett volna tenni.

A házat, az autót és a számlákat megtartottam — ezek mindig is az én nevemen voltak. Dániel a válás után egy bérelt garzonba költözött a Rákóczi úton, és visszament dolgozni az építőipari céghez, ahonnan három évvel korábban "lebetegedett". A medencét ősszel leürítettem, és újra feltöltettem — tiszta vízzel, amiben most már csak én úszom, amikor hazaérek a munkából, egyedül, és senkinek nem kell hazudnom arról, hogy milyen napom volt.