A Lóci utca 24-es medencéje

Fél hat volt, amikor hazaértem a munkából, és a saját hátsó kertemben megláttam a férjemet a medencében, amit tavaly nyáron építettünk kétmillió-háromszázezer forintért.

Mellette Beáta állt, a szomszédasszony, aki minden kedden átjött hozzánk "egy pohár lisztet kérni". A férjem rám nézett, és csak ennyit mondott, nagyon csendesen:

— Kérlek… ne rendezz itt jelenetet.

Nem kiabáltam. Nem sírtam. Csak összeszedtem a ruháikat, megnyomtam egy gombot — és néhány másodperc múlva már az egész utca tudta, mi folyt a hátam mögött.

Előbb nem a hangjukat hallottam. Előbb a vizet hallottam. Egyenletesen csapódott a medence szélének, és ez a hang furcsán összeillett a meleg kora esti fénnyel. A teraszon klórszag keveredett a felforrósodott kővel és a bazsalikom illatával, amit a grill mellé ültettünk Zoltánnal, a férjemmel. Ő mondta mindig:

— Ettől a szagtól lesz igazán otthon ez a kert.

Otthon. Furcsa, milyen gyorsan elveszíthet egy szó minden jelentést.

Aznap korábban jöttem haza. Pontosan negyvenhat perckor. A kezemben nehéz bevásárlószatyrok, bennük a hétvégi family pack hús a Tesco-ból. Letettem a szatyrokat a kerti konyhában, egy avokádó legurult a kőlapra. Valahol a kerítés túloldalán kétszer felugatott egy kutya. Aztán csend lett.

Zoltán vett észre először. Olyan hirtelen vette el a kezét Beáta csípőjéről, hogy a víz kifröccsent a medence szélére.

— Virág…

A nevemet úgy mondta ki, mintha ezzel még helyre lehetne hozni valamit. Beáta azonnal lemerült a víz alá, csak a lapockái és a feltűnően piros rúzsa látszott a felszín fölött. Ismertem azt a rúzst — ugyanaz a nyom maradt a konyhai bögrémen múlt kedden, aznap, amikor megint "egy pohár liszt" miatt jött át.

Furcsa. Soha nem gondolkoztam el azon, miért kell neki minden héten liszt. És miért engedtem be mindig gyanútlanul a házamba.

Zoltán idegesen megköszörülte a torkát.

— Csak ne kezdj jelenetet.

A medence melletti napozóágyra néztem. Beáta bikinifelsője a karfán lógott. Mellette rendben Zoltán vászonnadrágja, az öve, a pénztárcája, az új Ford pickupjának a kulcsa. Beáta ruhája, a szandálja, a telefonja — épp akkor gyulladt ki a kijelzője. Néhány nem fogadott hívás. A férjétől, Gábortól.

Nem ejtettem el a szatyrokat. Nem kérdeztem, mióta tart ez. Szó nélkül odamentem a napozóágyakhoz. Először Zoltán ruháit vettem fel, aztán Beátáét. Egyenként, szépen a karomra raktam, mintha csak vendégek után pakolnék el.

— Virág… — Beáta hangja remegett. — Kérlek…

— Mi mindent megmagyarázunk — mondta Zoltán.

A nedves lábnyomokra néztem, ami a konyhaajtótól a medencéig vezetett.

— Már mindent megmagyaráztatok.

Zoltán megkapaszkodott a medence szélében, a jegygyűrűje megcsillant a napfényben.

— Ne légy nevetséges.

Ez a négy szó pusztította el végleg, amit a fájdalmamból még megtaláltam volna.

Ha most elkezdenék kiabálni, abból a "hisztis feleség" lenne, akiről mindenki annyira szeret beszélni. Így hát maradtam nyugodt. A nedves ruhájuk a karomon, elindultam a riasztópanelhez a hátsó bejárat mellett — azt a rendszert, amit évekkel ezelőtt szereltettem fel, Zoltán kinevetése ellenére. Akkor azt mondta, túlságosan gyanakvó vagyok. Ez a rendszer minden külső kamerára kötve volt: a medencére, a kertre, a kapura, és az egész utca közös biztonsági szolgálatára is — ugyanarra az appra, amire mindenki a környéken fel volt iratkozva, Gábor is.

Fél hat. Minden túlzott óvatosságom bizonyítékká vált.

Zoltán elfehéredett, még mielőtt megnyomtam a gombot.

— Virág…

Nem hagytam, hogy befejezze.

— Nem.

Megnyomtam a riasztót. Éles sziréna hasította át az esti csendet. Az utcában mindenhol felugattak a kutyák, kapuk nyíltak, emberek jöttek ki a kertjükbe. A szomszéd a kávéscsészéjével kiállt az utcára. Az asszony a kerítés túloldalán letette a locsolókannát. Két tinédzser kerékpáron megállt az úton. Pár másodperc múlva az egész utca ugyanabba az irányba nézett — a mi házunkra.

Zoltán próbálta túlkiabálni a szirénát.

— Kapcsold ki!

Ott álltam a panel mellett, a ruhájuk még a karomon, a jegygyűrűm még az ujjamon.

— Miért tenném? Te hoztad a szeretődet az én kertembe.

Beáta a kezébe temette az arcát. Semennyi víz nem moshatta már le, amit mindenki látott.

Zoltán próbált kimászni a medencéből. Akkor jött rá, hogy nincs mit felvennie.

Csörgött a telefonom.

"Biztonsági szolgálat: riasztás fogadva. A gyorsreagálású csoport úton van a címre."

Pár másodperc múlva az utca lakóinak közös alkalmazása is küldött egy értesítést.

"Riasztás. Lóci utca 24."

Kihúztam a kulcsot Zoltán nadrágjának zsebéből, az új pickup slusszkulcsát. Tágra nyílt a szeme. Két ujjam közé fogtam a kulcstartót.

— Ez — mondtam teljesen nyugodtan — az utolsó dolog, ami még a tiéd, és ma este a medencém fenekén landol.

Belehajítottam a legmélyebb részbe. A kulcs megpördült a levegőben, egyszer megcsillant rajta a lemenő nap, aztán egy pillanat alatt elnyelte a víz.

Senki nem szólt semmit. Ekkor fékezett le egy autó a kapu előtt. Ajtó csapódott. Beáta a kapu felé fordította a fejét. A férje lépett be a kertbe, kezében még a saját autójának slusszkulcsa, a telefonja képernyőjén ott világított a riasztási értesítés, amit ő is megkapott, mint mindenki az utcában.

A sziréna tovább visította. Én csak szorosabban fogtam a ruhájukat.

Gábor megállt a kapunál.

— Beáta… — a hangja alig volt hallható. — Mi ez?

Beáta sírva fakadt.

— Gábor… ez nem az, amire gondolsz…

Félig elmosolyodtam.

— És mire kellene gondolnia? Hogy együtt menekültetek a hőség elől?

Lesütötte a szemét.

A férjem végre összeszedte a bátorságát.

— Virág, kapcsold ki a riasztót. Mindent megmagyarázunk.

— Már késő bármit is magyarázni.

Ekkor érkezett a biztonsági szolgálat kocsija a kapu elé. Utána még egy. Majd egy rendőrautó is. A szomszédok már nem is próbálták titkolni a kíváncsiságukat — páran telefonnal filmezték az egészet, páran egymás között sutyorogtak. Ismertem ezeket az embereket. Néhányukkal éveken át grilleztünk együtt.

Beáta könnyes hangon mondta:

— Kérlek… menjünk be a házba…

— Az én házamba?

Nem válaszolt semmit.

A rendőr odajött hozzám.

— Asszonyom, a rendszer riasztást jelzett. Segítségre van szüksége?

— Igen. Azt szeretném, hogy ez a két ember azonnal hagyja el a telkemet.

Zoltán hirtelen közbeszólt.

— Ez az én házam is!

Elnevettem magam. Egy kicsit szomorúan.

— Valóban?

Előhúztam a telefonomat, megnyitottam a földhivatali nyilvántartást, és odafordítottam a kijelzőt a rendőrnek.

— A ház kizárólag az én nevemen van. Három évvel a házasság előtt vettem.

Zoltán elsápadt.

— Virág… miért teszed ezt most?

— Mert ez már nem a mi otthonunk.

— Ez az én otthonom is.

— És te ma önként döntöttél úgy, hogy nem leszel többé a része.

Egy óra múlva a kert kiürült. A rendőrség elment, a biztonsági szolgálat is. Beáta a férjével együtt, némán hagyta el az utcát.

Zoltán a lépcsőn ült, egy fürdőköpenyben, amit az egyik biztonsági őr adott neki kölcsön.

— Bemehetek?

Szó nélkül odaadtam neki egy szatyrot. Benne a ruhái.

— Vedd a holmidat. És menj.

— Egy hiba miatt tönkreteszed mindenünket.

— Nem. Te rontottad el mindent, évek óta.

Bementem a dolgozószobába. Kinyitottam egy mappát, amit már régebb óta elő készítettem: nyugták, dokumentumok, bankszámlakivonatok, szerződések. Fél éve egyre inkább éreztem, hogy valami megváltozott köztünk, ezért elkezdtem dokumentumokat gyűjteni. Nem bosszúért. Önvédelemért. Most végre hasznosnak bizonyultak.

Mire visszamentem az ajtóhoz, Zoltán már eltűnt. A lépcsőn csak a jegygyűrűje maradt. Felvettem, néztem néhány másodpercig, aztán letettem az asztalra.

Másnap reggel az ügyvédem már be is adta a bontópert. Én pedig első alkalommal sok év óta, teljes csendben ittam meg a reggeli kávémat.

Kilenc hónap telt el. A válás gyorsabban zárult le, mint bárki gondolta volna. A bíróság nálam hagyta a házat, mert tényleg az esküvő előtt vásároltam. Zoltán egy bérlakásba költözött.

Beáta nem csak a családját vesztette el. Az a bizonyos este után Gábor beadta a válópert ellene.

Egy nap véletlenül összefutottam Zoltánnal a Spar-ban. Öregebbnek nézett ki. A kezében a legolcsóbb kosár, benne pár konzerv és egy szikkadt zsömle. Megálltunk egymással szemben a pénztársor előtt, ő a kosarát egyik kézből a másikba tette, mintha nem tudná, mit csináljon vele.

— Virág. Szia.

— Szia.

Csend lett. A pénztáros mögöttünk éppen egy doboz tojást pittyegetett be, valaki türelmetlenül kocogtatta a kártyáját a pulton.

— Jól vagy? — kérdezte végül Zoltán, és közben a kosár fülét babrálta.

— Igen.

Megint csend. Láttam, hogy lenyeli, amit mondani akar, aztán mégis kimondja:

— Minden nap megbánom azt az estét.

Nem feleltem rá semmit. Csak biccentettem egyszer, és elindultam a pénztár felé a saját kosarammal.

Amikor beültem az autóba, megjött egy értesítés a telefonomra a ház biztonsági rendszeréből — próbariasztás, amit a szolgáltató havonta egyszer futtatott. A képernyőn ott volt a kameraszám, a dátum, az időpont: 17:42.

Letettem a telefont az ülésre, beindítottam a motort, és hátranéztem, mielőtt kihajtottam volna a parkolóból. A visszapillantóban már nem a Spar homlokzata volt, csak a következő körforgalom.