Lilike útja — a 7A hely ára

Lilike útja — a 14A hely ára

A nevem Dóra Szentesi, harminchárom éves vagyok, grafikusként dolgozom otthonról, Szegeden. A kislányom, Lilike hatéves, és két évvel ezelőtt kapta meg az autizmus diagnózisát — pontosan négy hónappal azután, hogy a férjem, Gábor szívinfarktusban meghalt egy kecskeméti build-ellenőrzés közben. Harminckét éves volt. Azóta ketten vagyunk.

Az elmúlt két évben alig mozdultunk ki a lakásból. Lilike minden váratlan hangra, minden idegen érintésre összezárul, mint egy kagyló. De van egy dolog, ami működik rá: ha az ablak mellett ülhet, és láthatja az eget. A terapeutánk, Marianna mondta először, hogy próbáljuk ki egy repülőúton — hogy a magasság és a fény csodálatos módon lenyugtatja.

Így döntöttem el: lesz egy négynapos utunk Görögországba, Lilikének ez lett volna az első repülőútja az életben. A Liszt Ferenc repülőtérről indultunk, Korfura. Lefoglaltam neki a 14A ablak melletti helyet, magamnak a 14B-t, pontosan egymás mellé. Harminckétezer forintot fizettem rá felárat, hogy biztosan ez a hely legyen a miénk, nem akartam kockáztatni.

A beszállókapunál, a gép ajtajánál álltunk, amikor megláttam, hogy a 14A-n már ül valaki. Egy ötvenes nő, nagy napszemüveggel a feje tetején, telefonnal a kezében.

— Elnézést — mondtam —, azt hiszem, ez a hely az enyém és a lányomé.

Felnézett, mintha nagy fáradság lenne ránéznie.

— Ablak mellé fizettem. Itt maradok.

A légiutas-kísérő, egy fiatal férfi, Botond névtáblával, megnézte mindkettőnk beszállókártyáját.

— Elnézést kérek, ma reggel gépet cseréltünk, és a rendszer néhány helyet duplán osztott ki. Ez most az egyik ilyen eset.

Elmagyaráztam neki, hogy Lilike autista, és az ablak melletti hely nem kényelem, hanem szükséglet. Botond a nőhöz fordult, megkérdezte, hátrébb tudna-e ülni néhány sorral, ott is van szabad hely, középen is jut neki ablak.

— Kifizettem ezt a helyet — vágott közbe a nő. — Nem az én bajom, hogy a gyerekének speciális igényei vannak.

Lilike a kezemet szorította, az ujjaival a dzsekim cipzárját kezdte el föl-le húzgálni, gyorsan, egyenletesen, ahogy mindig, amikor érzi, hogy valami nincs rendben körülötte, még ha nem is érti pontosan, mi.

— Kérem — mondtam még egyszer —, nem akarok jelenetet csinálni a lányom előtt.

— Akkor ne csináljon — felelte, és visszafordult a telefonjához.

Botond tehetetlenül nézett rám, aztán a sorokra mögöttünk.

— Középre tudok önöknek adni két helyet a 16-os sorban, az a legtöbb, amit most tehetek. Jelentem az esetet a földi személyzetnek, de a gép öt perc múlva zár.

Nem volt időnk vitatkozni. Leültünk a 16-os sor közepére, ahol nem volt ablak, csak a szomszéd utas háta. Lilike a cipzárt húzgálta egész a kifutópályáig, a fémcsat már vörösre dörzsölte a hüvelykujja oldalát.

A felszállás pillanatában, 9 óra 14 perckor, a hajtóművek hangja felerősödött, a gép háta nekifeszült a gyorsulásnak, és Lilike felsikoltott. Nem sírt — üvöltött, egy hosszú, szaggatott hangon, és az ökleivel verni kezdte a karfát, kétszer, háromszor, olyan erővel, hogy a mellettünk ülő utas felkapta a fejét. Megpróbáltam átölelni, de ellökött, a lába a székháttámlának csapódott, a cipője lerúgta az előtte lévő ülés zsebéből a biztonsági tájékoztató füzetet. Az egész sor felénk fordult, valaki halkan odaszólt, hogy "csináljon már valamit vele", és éreztem, ahogy a szégyen és a tehetetlenség egyszerre önt el, mint a forró víz.

— Lilikém, nézz rám, kérlek, nézz rám — mondtam, de a hangom belefulladt az övét. Botond odasietett, letérdelt a folyosón, próbálta lehalkítani a hangját, mondta neki, hogy mindjárt vége, mindjárt feljebb megyünk, de Lilike már a biztonsági öv csatját rángatta, ki akart szabadulni, az ujjai véresre horzsolódtak a fémen.

Ekkor szólalt meg mögöttünk egy hang, két sorral előttünk, ahonnan a 14A és 14B helyek voltak.

— Álljon meg valaki egy pillanatra.

A napszemüveges nő volt az, kikapcsolt övvel, félig felállva az ülésből, a telefonját leejtve az ölében. Az arca megváltozott — nem a korábbi, fáradt közöny volt rajta, hanem valami, ami hirtelen odafigyelésnek látszott.

— Ez a gyerek a lányáé volt, akit elvittem a helyétől — mondta, inkább magának, mint nekünk. Aztán Botondhoz fordult. — Cseréljünk. Most. Vigyék oda a kislányt.

Botond nem várt megerősítésre. Két légiutas-kísérő néhány másodperc alatt átvezetett minket előre, Lilikét szinte vitte az egyik, miközben a lány még mindig rángatózott, de amint az ablak elé ért, és a tenyerét ösztönösen az üveghez nyomta, a hangja egyik pillanatról a másikra abbamaradt, mintha egy csapot zártak volna el.

— Felhők — suttogta, és a mellkasa még zihált, de már nem sikoltott.

A kapitány hangja ekkor szólalt meg a hangszóróból: enyhe légörvényt jeleznek Dubrovnik térsége fölött, kérik az utasokat, maradjanak a helyükön, az öveket ne oldják ki. A gép valóban megbillent, egyszer, élesen, és Lilike keze visszarándult az ablaktól, de amikor látta, hogy a fehér takaró alattunk nem mozdul, megint odanyomta a tenyerét.

A napszemüveges nő a 16-os sorban ült most, ott, ahol mi lettünk volna, középen. Amikor elhaladtam mellette, hogy visszamenjek a saját helyemre Lilike mellé, felnézett, levette a napszemüveget a fejéről, és csak ennyit mondott:

— Remélem, jól lesz a kislánya.

Nem válaszoltam semmi okosat, csak bólintottam — ennyi jutott akkor eszembe —, és visszamentem Lilikéhez, aki már az üveghez simulva nézte, ahogy a felhők elmaradoznak alattunk.

Leszállás után, a korfui repülőtér kijáratánál, Lilike megállt egy pillanatra, fölnézett a kék égre, és azt kérdezte:

— Megint lesznek felhők?

— Lesznek — mondtam. — Legközelebb megint keresünk egy ablakot.