Az üres szék a lakodalmon

A konyha hét méterét

Nagymarosi Évike aznap reggel háromszor is leejtette a tollat, mire sikerült aláírnia a jelenléti listát. Pedig ő volt a ceremóniamester, egy budapesti rendezvényszervező cég alkalmazottja, és nem szokott ideges lenni. De amikor Kató asszony belépett a Gellért-hegy alatti étterem tükrös termébe, és egyetlen pillantással végigmérte a terítéket, Évike tudta: ebből a napból nem lesz egyszerű menet.

Richterné Katalint mindenki csak Kató asszonynak hívta a társasági körökben. Aranykeretes szemüveg, Rolex az ujján, a selyemblúz minden mozdulatnál megcsillant a csillár fényében. A terem elcsendesedett, amikor felállt.

Évike a hátsó sorból figyelte, hogy Kató asszony tekintete újra és újra visszatér az asztal végére — a vőlegény anyjára, Fehér Margitra, aki egyszerű, szürkéskék kosztümben ült. Margit keze az ölében volt, a villához nem is nyúlt hozzá. Mintha arra várna, hogy valaki szóljon neki, melyiket szabad.

— Anya, kérlek — súgta oda Richter Bence, amikor Kató asszony kezébe vette a mikrofont.

Már késő volt.

— Kedves barátaim — kezdte Kató asszony —, hadd mondjak néhány szót a fiam választásáról. Bevallom, más menyet képzeltem el. A mi köreinkből. — Szünetet tartott. — De a szerelem nem kérdez. Beleszeretett egy szerény családból való lányba. Hát, majd csak túléljük valahogy.

Margit a tányérjára szegezte a tekintetét.

— Mert úgy tűnik — folytatta Kató asszony —, most nem csak a fiatal párt kell eltartanunk, hanem az egész rokonságot is. Amikor az anyós egész életében az iskolai menzán osztott ételt a gyerekeknek… — gúnyos mosollyal fordult a vendégek felé — miféle hozományról beszélhetnénk itt?

Néhányan zavartan felnevettek. Mások lesütötték a szemüket.

— Nézzék csak meg. Még egy rendes ruhára sem futott neki. Egy menzás fizetésből nem sok minden fér bele.

Évike a forgatókönyvet szorongatta, és nem tudta, közbelépjen-e. Fehér Zsófia, a menyasszony, hirtelen felállt, és kirohant a teremből. Bence utána indult, de csak két lépést tett, mert Kató asszony még nem fejezte be.

— De nem számít. A lányomnak szerencséje van. Nem kell majd élete végéig lábosokat sikálnia, mint az anyjának.

Egy barátnője megérintette Kató asszony karját, mire ő kirántotta belőle, letette a mikrofont, és hátradőlt a székében. Elmondta, amit akart.

Margit felállt. Összehajtotta a szalvétáját, letette a tányér mellé, és Kató asszony szemébe nézett.

— Harminc évig főztem a Kossuth Lajos Általános Iskola menzáján, Miskolcon. Nem szégyenkezem ezért.

Kató asszony gúnyos mosollyal készült válaszolni, de Margit folytatta.

— A férjem mentőápoló volt az Országos Mentőszolgálatnál. 1996 novemberében, éjjel kettő körül, az M3-ason egy felborult autóból próbált kimenteni egy családot. Kiszállt a mentőből. Egy irányítását vesztett kamion elütötte. Harminckét éves volt, Bence hatéves.

Kató asszony arcáról leolvadt a mosoly.

— Attól a naptól egyedül maradtam egy gyerekkel és egy özvegyi nyugdíjjal, abból a villanyszámlát is alig lehetett kifizetni. A menzára mentem dolgozni, mert az volt az első hely, ahol felvettek, és mert tudtam: ha ott vagyok, a fiam mindig kap meleg ebédet. Harminc évig fél hatkor álltam a fazekak mellett. Esténként két irodaházat takarítottam, hogy kifizessem a tandíjat, amikor Bence a Miskolci Egyetemre bejutott.

Körülnézett a termen.

— Azt a munkát, amivel felneveltem a fiamat, maga szégyenként dobta elém. Ennek a teremnek joga volt tudni, kiről beszél, mielőtt ítélkezik.

Bence visszatért Zsófiával, és megállt az anyja mellett.

— Anya. — Nem nézett rá, a saját kezét nézte, amivel Zsófiáét fogta. — Ez volt az első dolog, amit erről az asszonyról hallottál, és rögtön kimondtad.

Kató asszony szólni akart, de nem jött ki hang a száján. Körülnézett a vendégein — nem csodálatot látott, hanem lesütött szemeket.

Margit visszaült, kezébe vette a villát, és folytatta az ételét.

A lakodalom hátralévő része feszült csendben telt. Kató asszony fél tizenegy körül, a tortaszertartás előtt felállt, és kifelé indult. Senki sem tartotta vissza.

Évike a pulthoz ment, hogy leállítsa a zenekart a torta alatt, és ekkor vette észre: Margit helyén a szék még mindig ott áll, kihúzva az asztal alól, ahogy ő hagyta. A terítő rajta ülésnyomot mutatott, a szalvéta pontosan összehajtva a tányér mellett. Mellette, a másik üres széken Kató asszony kabátja feküdt, amit elfelejtett magával vinni.

Három hónappal később, karácsony előtt, Évike egy másik rendezvényen dolgozott ugyanabban az étteremben. A tulajdonos a pultnál beszélt egy pincérrel: Richterné Katalin felbontotta a bérleti szerződését egy budai lakásra, amit a fiának szánt volna — "másra van szükségük odahaza", ezt mondta a jogásznak telefonon.

Zsófia épp akkor jött be kabátban, hóval a hajában, mert ő rendezte a következő rendezvényt is ugyanannál a cégnél. Évike megkérdezte, hogy van Margit.

— Minden vasárnap ott főz nálunk — mondta Zsófia, és már ment is, mert a kedvenc edénye éppen a kocsiban maradt, azt kellett behoznia. — A múlt héten azt mondta, a mi konyhánk hét méterrel nagyobb, mint amiben harminc évig dolgozott. Azóta csinál mindig egy extra adagot, hátha valaki bekopogtat.