A fonott kosár a disznóól mellett

Hatvanhárom éves vagyok, és azt a kukoricát tízenegy évig termeltem bérbe a sógorom földjén Hajdúböszörmény mellett, mire rájöttem, hogy az egészből semmi nem volt az enyém.

Zoltánnak hívnak, és ács voltam negyven évig, mire a derekam feladta. Akkor vettem át a felesém, Irénke bátyjának, Gyulának a tíz hektárját bérletbe – ő már nem bírta egyedül, a térde tönkrement, és azt mondta, családban marad a föld, ne vigyem máshova. Jó üzletnek tűnt. Minden szeptemberben learattam a kukoricát, betettem a góréba, aztán októberben jöttek a szomszédok segíteni a csuhézásnál, mert nálunk még megvan ez a szokás – összegyűlik tíz-tizenöt ember a ház előtt, a Mariska néni hozza a forralt bort, valaki mindig elkezd mesélni valami régi történetet a téeszidőkből, és úgy megy a munka, hogy alig érzed.

Azt hittem, ez a rend megmarad. Gyula minden évben ugyanazt a bérleti díjat kérte, én fizettem készpénzben, kézfogással, soha nem volt papír köztünk, mert "mi nem úgy vagyunk egymással". Ezt mondta mindig, mikor fölvetettem, hogy írjunk szerződést. Én hülye voltam, és hagytam.

Tavaly ősszel aztán megjelent a lánya, Bettina, Debrecenből, azzal a Audival, amit az apja vett neki kölcsönből. Azt mondta, az apja beteg – rákja van, kemoterápia –, és a földet most rendbe kell tenni jogilag, mert ha valami történik, öröklési vita lesz. Erre azt válaszoltam, hogy rendben, írjunk szerződést, ahogy mindig mondtam. Ő erre elővett egy papírt, amit már alá is íratott az apjával a kórházi ágyon, és azon az állt, hogy a bérleti jogviszony megszűnik, a föld visszakerül a családhoz, "üzemeltetési célból".

Üzemeltetési cél annyi volt, hogy Bettina férje, aki addig egy debreceni gyárban dolgozott targoncavezetőként, otthagyta az állását, és átvette a földet. Nem azért, hogy művelje – azért, hogy bepályázza napelemparknak. Megmondta kerek perec: a kukoricával nem lehet annyit keresni, mint ha kiadják a területet egy energetikai cégnek huszonöt évre.

Tizenegy év munkám úgy veszett el, hogy közben a feleségem, Irénke, a saját bátyja mellett állt. "Ő a vérem, Zoltán, próbáld megérteni." Ezt hallottam minden este két hónapon át. Én próbáltam megérteni, csak nem jött össze.

Közben a góré félig tele volt az idei termésemmel – mert mikor ez történt, szeptember vége volt, már learattam a kukoricát, ott állt a csűrben, az enyém, vagy legalább azt hittem. Bettina azt mondta, az a kukorica is "üzemi vagyon", mert a földön termett, ami most már nem az enyém. A fonott kosarat, amiben anyám még a disznóknak hordta az abrakot, és amit minden ősszel ugyanúgy használtunk a csuhézásnál, ő egyszer csak berakta a sógorom kocsijába, mikor elvitte a holmikat a tanyáról.

November elején mentem az ügyvédhez, Szabó Lászlóhoz, akit a kártyaklubból ismertem még a téeszidőkből, mikor ő is ott dolgozott könyvelőként. Megmutattam, mi mindent fizettem be tizenegy éven át – volt egy füzetem, amiben minden évben följegyeztem a dátumot és az összeget, bár kézfogással adtuk, de én írtam, mert megszoktam a könyvelést az ácsmunkámból. Szabó László azt mondta, szóbeli bérleti szerződés is szerződés, és ha be tudom bizonyítani a rendszeres, folyamatos használatot és a termény saját kezű betakarítását, van alapom kártérítésre, legalábbis az idei termésre vonatkozóan.

December tizenötödikén volt a tárgyalás a debreceni járásbíróságon. Bettina ott ült a férjével, mind a kettő öltönyben, mintha üzleti megbeszélésre jöttek volna. Gyula nem jött el – azt mondta a kemoterápia miatt nem bír utazni, de én tudtam, hogy csak nem akart szembenézni velem.

A bíró megnézte a füzetemet, meghallgatta a két szomszédot, akik tanúskodtak, hogy minden évben én takarítottam be a termést, és kötelezte Bettinát, hogy fizessen vissza az idei termés piaci értékét, ami kilencszázharmincezer forint volt, plusz a fonott kosár és a többi felszerelés visszaadását, amit a tanyáról elvittek.

Irénkével azóta külön alszunk a házban – nem váltunk el, de ő a nappaliban van, én a hátsó szobában. Minden reggel lemegyek a kertbe, és nézem, hogy a szomszéd telken, ahol régen a kukoricám állt, már cölöpöket vernek le a napelemeknek.

A kilencszázharmincezret befizettem a bankszámlámra, amit külön nyitottam, csak az enyém, Irénke nevét nem tettem rá. A fonott kosarat visszahoztam a tanyáról, kitettem a disznóól mellé, ahova mindig tartozott, és mikor Mariska néni átjött megkérdezni, mikor csuhézunk idén, azt mondtam neki, hogy idén nem lesz miből, de jövőre, ha életben maradok, veszek egy másik földet, ott majd megint lesz.