Connect with us

HU

A Gábor bácsi kukoricása és a betolakodó, akit nem lehetett megharagudni

Published

on

A nevem Gábor Fekete, hatvanhárom éves vagyok, és harminckét éve gazdálkodom Nyírbátor mellett, kint a Bátorligeti-legelő szélén, ahol a föld már majdnem érintkezik az erdővel. Azt hiszem, ebből a harminckét évből most kaptam a legfurcsább hajnalt.

Szeptember volt, a kukorica java már learatva, de a hátsó táblán, közel a fasorhoz, még állt vagy két hektárnyi. Négy óra magasságában keltem, mert a kutya, a Bogár, úgy ugatott, mintha rájött volna, hogy ki lopja a diót a padlásról. Kimentem gumicsizmában, kabát nélkül, mert azt hittem, megint a szomszéd macskája szaladt át a kerítésen. Ahelyett, hogy visszafeküdtem volna, a zseblámpámmal végigpásztáztam a táblát, és akkor vettem észre, hogy a kukoricaszárak egy helyen mozognak, pedig szél alig fújt.

Mondom, gondoltam, vaddisznó. Errefelé nem ritkaság, tavaly is feltúrták a krumpliföldet a Katalin néniéknél. De ahogy közelebb mentem, valami nagyobb árnyékot láttam, ami nem disznóra hasonlított. A fényt ráirányítottam, és akkor derült ki: egy fiatal jávorszarvas-borjú állt ott, alig egyéves lehetett, a szőre még foltos volt, mint a borjaké szokott, és tele volt a szája kukoricalevéllel.

Meg kell mondanom, hogy amikor rájött, hogy észrevettem, olyat csinált, amit eddig egyetlen vadállattól sem láttam. A tábla szélén állt egy vékony villanyoszlop, alig szélesebb egy combomnál, és ő odaszaladt, és megpróbált mögé bújni. Egy jó két méter magas, vagy száznegyven kilós állat egy oszlop mögé. A feje kilógott az egyik oldalon, a hátulja a másikon, csak állt ott, mintha azt hinné, ha ő nem lát engem, akkor én sem látom őt.

Ott álltam a csizmámban, a zseblámpával a kezemben, és úgy nevettem, hogy a Bogár is abbahagyta az ugatást, mert azt hitte, valami baj van velem. Percekig csak néztem, ahogy az az állat ott toporog az oszlop mögött, a füle mozog, mintha figyelné, mit fogok csinálni. Eszembe jutott a kisunokám, a Zselyke, aki négyévesen ugyanígy szokott bújni a konyhaajtó mögé, azt hiszi, ha ő csukva tartja a szemét, akkor senki nem látja.

Nem kiabáltam rá, nem dobtam felé semmit. Csak leültem a fűre, vagy két méterre tőle, és hagytam, hadd higgye, amit hinni akar. Talán öt-hat percig maradt úgy, aztán lassan előbújt az oszlop mögül, megfordult, és elindult a fasor felé, ahol – ahogy utána megtudtam a vadásztársaság embereitől – az anyja és még két borjú várta a szomszédos erdőszélen.

Na most, ami utána jött, az volt a java. Másnap reggel bejelentettem a károkat a Nyírbátori Vadásztársaságnak, mert a törvény szerint erre van eljárás, és a szomszédom, a Zsolt is unszolt, hogy ne hagyjam annyiban, mert ő két éve pereskedik egy hasonló ügyben. Kijött egy fiatal vadőr, Máté, jegyzőkönyvezte a kárt, felmérte a letaposott részt, és közben megkérdezte, hallottam-e valamit éjjel. Mondtam neki az egész sztorit az oszloppal, mire ő csak megrázta a fejét, és azt mondta, ő tizenkét éve csinálja ezt a munkát, és ehhez foghatót még nem hallott.

A kárbecslés végül harminchétezer forintra jött ki, amit a vadásztársaság ki is fizetett három hét múlva, banki átutalással, papíron minden rendben. De közben történt valami más is, amiről nem sokat beszéltem a faluban, mert féltem, hogy kinevetnek.

A harmadik napon, amikor kimentem megnézni, mennyit ér még a megmaradt tábla, megint ott találtam a nyomokat az oszlop körül – ugyanazon a helyen. Nem ette meg a kukoricát, csak állt ott megint, mintha visszajött volna megnézni, hogy tényleg nem esett-e baja semminek. Erre már tényleg nem tudtam mit szólni. Fogtam egy vödör vizet a kúttól, mert arrafelé nyáron kiszárad a kis ér, és letettem húsz méterre az oszloptól, aztán visszamentem a házba, és az ablakból figyeltem.

Nem néztem sokáig, mert a Bogár megint ugatni kezdett, és mire kimentem, a borjú már el is tűnt a fák között. De a vödör másnapra üres volt.

Novemberben eladtam a hátsó táblát a fasor mellett a Kovács Ferinek, aki állattartással is foglalkozik, mert rájöttem, hogy ott már nem éri meg nekem a kukoricát termeszteni, ha minden ősszel átjár rajta a vadállomány. Ötszázhúszezer forintot kaptam érte, ami nem rossz ár egy ilyen kis darab földért, és a fasor menti rész amúgy is állandó gondot okozott a vaddisznók miatt is.

A vadőr, Máté azóta is beköszön, ha összefutunk a boltnál, és mindig megkérdezi, van-e új sztorim az oszlopos borjúról. Mondom neki mindig, hogy nincs, mert azóta nem jár arra – a Kovács-féle legelőn a jávorszarvascsalád nyugodtabban mozoghat, nincs mit rejtegetnie senki elől. De ha az ember hatvanhárom évesen még mindig el tud nevetni magát egy hajnali kukoricatáblán, akkor talán tényleg megérte otthagyni annak a kis bolondnak azt a darab földet.

Click to comment

Leave a Reply

Ваша e-mail адреса не оприлюднюватиметься. Обов’язкові поля позначені *

2 + дев'ятнадцять =

Також цікаво:

IT2 години ago

Momenti felici sul Ticino, quattrocentomila euro e un sacco da campeggio lasciato sul prato

— Dammi qua. Riccardo le strappò lo spiedino dalle mani, senza nemmeno chiederlo, con quella rapidità distratta di chi è...

IT2 години ago

La porta di Villa Montalto

Il campanile della chiesa di San Girolamo, a Bergamo Alta, batteva le quattro del pomeriggio quando le prime Maserati cominciarono...

IT2 години ago

Momenti felici al Belmonte: i tulipani che Lorenzo non doveva comprare

Lorenzo Ferraro, cardiologo tra i più stimati di Torino, aveva comprato dei tulipani bianchi. Non per me. Li ho visti...

IT4 години ago

Il brano della sarta di Villa Carenzi

La luce di novembre entrava obliqua nella sala grande di Villa Carenzi, sopra Bellagio, e si posava sulle pareti color...

IT4 години ago

Quando la vita ti crolla addosso

Lasciai la cartelletta gialla sul tavolo di formica della cucina, quella che mio padre aveva comprato ai saldi di un...

IT5 години ago

Il matrimonio di Chiara e la casa che non era più sua

— Vi ho appena fatto perdere la sposa, l'appartamento e il poco rispetto che vi restava! — e ho lanciato...

IT6 години ago

Quello che mia nipote nascondeva sotto il grembiule a Monza

Nessuno in quella casa doveva vederla così. La cucina sapeva di caffè Lavazza appena fatto e di niente che fosse...

EN7 години ago

Watering Can on the Edge of the Law

"You moving in with suitcases or a backhoe, Aunt Marie?" came a shout from the window of an SUV that...

ВСІ ПРАВА НА МАТЕРІАЛИ РОЗМІЩЕНІ НА САЙТІ ІЗ ПОСИЛАННЯМ НА ЗОВНІШНІ ДЖЕРЕЛА НАЛЕЖАТЬ ЇХНІМ АВТОРАМ.