Az őzgida, akit nem sikerült időben megmentenünk

Ma éjjel megállt a szívecskéje. Csak néhány hetes volt, és most már nem szenved. Szeretem azt hinni, hogy most egy végtelen tisztáson szalad, valahol túl ezen a világon, bundáját átmelegíti a nap, szél játszik a fülében. Félelem nélkül. Fájdalom nélkül. Csak szabadon.

De nem tudok úgy tenni, mintha megnyugodtam volna. Össze vagyok törve. Mert az ő helye nem emberi karokban volt. A mamája mellett kellett volna lennie, a bakonyi erdőszél bokrai közt megbújva, hogy megtanulja az erdő nyelvét. Az esővel ázott leveleket kellett volna szimatolnia, a többi őz hívását hallania, és elég erőssé nőnie ahhoz az élethez, amire született. Ehelyett a története véget ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna.

Kilenc éve dolgozom egy vadállat-mentőközpontban Veszprém mellett, és ez az eset másképp döntött le a lábamról, mint a többi.

Két hete kezdődött az egész, egy telefonhívással egy Bánd melletti falusi családtól. A gidát egyedül találták egy kukoricatábla szélén, és hazavitték. Az első hívásnál elmagyaráztam: egy kis őzgida, akit néhány órára magára hagytak, nem jelenti azt, hogy elhagyták. A mamája valószínűleg csak néhány méterre volt, elbújva, és a sötétedésre várt, hogy visszamenjen hozzá. Ez a faj így működik — a gidákat szándékosan hagyják egyedül, ez a túlélési stratégiájuk a ragadozók ellen.

Kértem őket, vigyék vissza pontosan oda, ahol találták. Megígérték. Aztán a telefon kicsengett a semmibe. Az üzeneteim olvasatlanul maradtak. A természetvédelmi őrszolgálat kollégái is próbáltak kapcsolatba lépni a családdal. Volt egy önkéntesünk kocsival, aki bármikor indulásra készen állt, egy szállítódobozzal és takarókkal a csomagtartóban, hogy megtegye a negyvenperces utat. Csak vártunk és vártunk.

Amikor végül elhozták hozzánk, a kis állat alig állt a lábán. Elülső lábai remegtek, mint egy újszülött csikóé, hasa pedig felpuffadt — egyértelmű jele annak, hogy tehéntejjel etették a boltból, nem azzal, amire törékeny szervezetének szüksége lett volna. Két liter tejet a Tescóból, mondta zavartan az asszony, mintha ez valami jó dolognak számítana.

Feltettük a vizsgálóasztalra a hideg fény alá, kolléganőm, Anikó a tenyerébe fogta a fejét, míg vért vettünk tőle. Fertőzésekre és élősködőkre teszteltük. Infúziót kötöttünk be neki, fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt adtunk, támogattuk az emésztőrendszerét, elektrolitot és speciális kérődzőtápot kapott. Kétóránként váltottuk egymást egész szerdáról csütörtökre virradó éjjel, egy füzetbe jegyezve a hőmérsékletét és hogy mennyit ivott a cumisüvegből.

Küzdöttünk minden egyes lélegzetéért. És ő is küzdött. Egyszer magától emelte fel a fejét, rám nézett nagy, barna szemével, és néhány percig azt hittem, talán sikerülhet. A bordáira tettem a tenyerem, hogy érezzem a szívverését, és egy pillanatra erősebbnek tűnt. De a szervei már visszafordíthatatlanul károsodtak. A veséje nem szűrt rendesen. Nem volt mit megműteni, mit helyrehozni — csak elveszett idő, amit nem lehetett többé visszaszerezni.

A legkeserűbb igazság az, hogy ezt a gidát valószínűleg soha nem hagyták el. Pontosan akkor vitték el, amikor ott kellett volna maradnia, ahová a mamája tette.

Anikó, miközben az üres fecskendőket szedte össze az asztalról, azt mondta, talán le kellene írnom valahova ezt a történetet, hogy elolvassák azok a szülők, akik gidákat találnak kukoricatáblákban, és azt hiszik, jót tesznek, ha hazaviszik őket. Nem válaszoltam semmit. Csak ott maradtam a szállítódoboz mellett, a takaróval, amin még érződött a kilöttyent tej szaga, és néztem az üres helyet, ahol néhány órával azelőtt még feküdt.

Ma éjjel meghalt egy őzgida. Nem azért, mert nem szerették. Nem azért, mert feladtuk a küzdelmet érte. Hanem mert a segítség esélye túl későn érkezett.

Reggel, amikor kiléptem a központból, még sötét volt, az utcán egy kóbor kutya aludt a sarki, kialudt lámpa alatt — máskor is láttam már ott. Megálltam a kocsi mellett, rágyújtottam egy cigarettára, amit igazából nem is kívántam, és csak álltam ott, hátamat az ajtónak vetve, amíg az ég lassan világosodni kezdett a panelházak fölött.