A veszprémi műhely, amit nem adok vissza

A nevem Bálint Kovács, ötvenhárom éves vagyok, és tizennyolc éve vezetem az autószerelő műhelyt a Jutasi úton, amit az apósomtól, Ferenc bácsitól örököltünk a feleségemmel. Azt hiszem, jobb, ha rögtön az elején tisztázom: nem én vagyok a gonosz ebben a történetben. Legalábbis nem úgy, ahogy Ilona, az anyósom, elmeséli mindenkinek a kártyapartin.

Amikor Katával, a feleségemmel összeházasodtunk, Ferenc bácsi már beteg volt. Cukorbeteg, a lába is egyre rosszabbul bírta, és tudta, hogy nem sokáig fogja már tudni vezetni a boltot. Volt egy fia is, Zoltán, Kata bátyja, aki Bécsben dolgozott valami logisztikai cégnél, és soha, de soha nem érdekelte a műhely. Amikor az apja meghalt, Zoltán három napra hazajött a temetésre, aztán visszament Ausztriába, és tizenegy éve nem tette be a lábát Veszprémbe.

Én meg ott maradtam. Reggel hattól este hétig, olajos kézzel, számlákkal, két szerelővel, akiket ki kellett fizetnem akkor is, amikor alig volt munka. Ilona ezt persze soha nem látta. Ő csak azt látta, hogy a "az ő Ferije" cégét most "az a vő" viszi, és hogy szerinte félrevezettem az öreget, hogy írassa rám a papírokat.

Pedig nem így volt. Ferenc bácsi maga hívott be az ügyvédhez, még két hónappal a halála előtt. Emlékszem, ott ült az irodában, kezében egy pohár vízzel, és azt mondta az ügyvédnek: "Zoltánnak Bécsben van élete, ne akarjon itt semmit. Bálint tartja életben ezt a helyet, ő kapja." Nekem soha nem szólt előtte egy szót sem. Csak a temetés után, amikor felolvasták a végrendeletet, akkor tudtam meg én is, hogy a műhely — az épület, a felszerelés, minden — az enyém lett.

Ilona attól a naptól kezdve mást se csinál, csak számol. Minden karácsonyi vacsorán elhangzik: "Tizenegy éve, hogy Feri meghalt, és a fiam még mindig nem kapott egy fillért sem abból a házból." Mintha nem tudná, hogy Zoltán az apja temetésén azt mondta nekem: "Tartsd meg, Bálint, nekem ott a saját életem." Papíron is aláírta a lemondó nyilatkozatot, hogy nem tart igényt semmire. Ilona ezt is tudja. Csak úgy dönt, elfelejti, amikor kényelmes.

A múlt hónapban aztán eldurvult a dolog. Egy szombat délután, a műhely előtt, ahol éppen egy Suzuki Vitarát szereltem, megjelent Ilona egy taxival. Nem is köszönt, egyenesen odajött hozzám, és azt mondta, hogy beszélt egy ügyvéddel Budapesten, és hogy "meg lehet még támadni a végrendeletet", mert szerinte Ferenc bácsi "nem volt beszámítható állapotban" azon a napon, amikor aláírta.

Álltam ott, kezemben egy villáskulccsal, olaj a ujjaim alatt. Tizennyolc év munka, hajnali riasztás, mert betörtek éjjel, kétszer újratetőztem az épületet a saját pénzemből, és most azt hallom, hogy az apósom nem volt "beszámítható."

Azt mondtam neki: "Ilona, kérem, üljön le egy percre." Bevittem az irodába, ahol a fal tele van Ferenc bácsi régi fényképeivel — ő az első Trabantja mellett 1974-ben, ő velem a húszéves házassági évfordulómon Katával. Leültettem, adtam egy pohár vizet, és megmutattam neki azt a dossziét, amit tizennyolc éve őrzök egy fiókban: az orvosi papírokat arról, hogy Ferenc bácsi teljesen tiszta tudatnál volt egészen az utolsó heteiig, az ügyvéd tanúvallomását, és Zoltán aláírt lemondó nyilatkozatát, dátummal, két tanúval.

Ilona az ujjaival végigsimított a papírokon, mintha a betűk alatt keresne valami más igazságot. Aztán félretolta az egészet, és azt mondta, hogy ez "csak papír", hogy ő "az anyja, ő tudja, mi történt valójában." Én akkor már nem vitatkoztam. Csak annyit mondtam: "Rendben. Akkor menjen az ügyvédhez, forduljon bírósághoz, ha ezt gondolja. De addig, amíg nincs bírósági határozat, ez a műhely az enyém, és ide fizetést nem kap senki, aki nem dolgozik benne."

Két nap múlva Zoltán hívott fel Bécsből, először tizenegy év óta ő kezdeményezte a hívást. Kellemetlenül kezdte, mentegetőzött, hogy az anyja "megint csinál valamit". Aztán azt mondta, hogy ő maga fog írni Ilonának egy levelet, amiben leírja fekete-fehéren, hogy semmit nem akar a műhelyből, soha nem is akart, és hogy ha az anyja tovább erőlteti a pert, ő tanúként az ügyvéd elé fog állni — az apja oldalán, ellene. "Nem hagyom, hogy az ő nevében pereljen valamiért, amit én nem kérek" — mondta, és a vonal recsegett egy kicsit, mielőtt letette.

A levele négy nappal később megérkezett hozzám másolatban. Aznap reggel bementem a veszprémi közjegyzőhöz, kikértem egy hiteles másolatot a hagyatéki eljárásról és az orvosi igazolásokról, és az egészet egy borítékba tettem Zoltán levelével együtt.

Ilonának magam vittem el. Nem postán, nem ajánlva — hazamentem hozzá, becsöngettem, és amikor ajtót nyitott, csak annyit mondtam: "Ezt önnek hoztam." Beengedett a konyhába, ahol még ott állt az asztalon a reggeli kávéscsészéje. Kibontotta a borítékot, végignézte a papírokat, aztán a fia levelét. Láttam, ahogy a keze megremeg a lap szélén, amikor a "nem kérek belőle semmit, anyám" mondathoz ér. Felnézett rám, és azt kérdezte: "Miért nem szóltatok korábban, hogy Zoltán is így gondolja?" Azt feleltem: "Mert ön sosem kérdezte meg tőle. Csak elhitte, amit hinni akart."

Nem válaszolt. Összehajtogatta a leveleket, visszatette a borítékba, és letette maga mellé a konyhaasztalra, a csésze mellé. Nem köszönte meg, nem kért bocsánatot. Csak biccentett egyet, és kikísért az ajtóig.

Aznap este Katával bezártuk a műhelyt szokás szerint hét körül. Levettem a villáskulcsot a munkapadról, visszaakasztottam a helyére a falitáblára, aztán lekapcsoltam a fényt a szerelőcsarnokban. Kata bezárta a kaput, megrázta a lakatot, hogy biztosan tart-e, és azt mondta: "Holnap reggel nyolcra jön a Fiat a fékbetétekért." Bólintottam, és elindultunk hazafelé az utcai lámpák alatt.