A Váci utcai privát kollekció

Harminchat éve dolgozott az ékszerészetben Fekete Alíz, és ezalatt az idő alatt megtanulta, hogy a legdrágább gyűrűt is lehet úgy viselni, hogy senki ne vegye észre. Kopott szürke kabátban állt be a Váci utcai ékszerüzlet forgóajtaján azon a csütörtök délutánon – ezt a kabátot mindig felvette, ha üzletet kötött, mert az ügyvédje egyszer megjegyezte, hogy a drága ruha elárulja, mennyit hajlandó engedni az ember az árból, és ő megtanulta a leckét. Az autóját a szomszéd utcában hagyta, és sietett – háromnegyed négykor kezdődött a megbeszélt időpontja az üzlet hátsó termében.

A pulton gyémántok csillogtak a vitrinek alatt, a levegőben parfüm és fényesített fém szaga keveredett. Alíz a kabátja zsebében kotorászott a telefonja után, amikor valaki belé ütközött – szándékosan, úgy tűnt.

— Maga? Itt? — a hang éles volt, kimért.

Alíz felnézett. Egy bordó selyemruhás nő állt előtte, aranyszínű fülbevalóval, mellette egy sötét öltönyös férfi, aki a telefonját babrálta, mintha máshol akarna lenni. A nő arca ismerős volt: Novák Krisztina, a volt szomszéd a tizedik kerületből, aki tíz évvel korábban azzal dicsekedett a lépcsőházban, hogy végre kijutott "abból a nyomorból", amikor eladta a panellakását és beházasodott egy belvárosi családba.

— Ez a hely nem magának való — folytatta Krisztina, és végignézett Alíz kabátján, mintha az valami bizonyíték lenne. — Ez itt komoly pénz. Magának meg, ha jól emlékszem, még a villanyszámlát is nehezen fizette ki anno.

A férfi, aki mellette állt, összehúzta a szemöldökét, és a mutatóujjával a telefonja szélét kezdte kocogtatni.

— Ismered ezt a hölgyet?

— Ismerem — Krisztina elhúzta a száját, mintha egy rossz ízű falatot nyelne le. — Együtt laktunk egy házban. Soha nem jutott semmire, ha engem kérdezsz.

Alíznak kiszáradt a szája. Egy pillanatra el akarta magyarázni, hogy miért van rajta ez a kabát, hogy a kocsiját hol hagyta, aztán rájött, hogy semmi köze nincs ehhez a nőhöz, és inkább a mappát szorította meg a hóna alatt, amit idehozott. Nem válaszolt, csak az ujjait futtatta végig a mappa szélén, a tekintetét a vitrin üveglapjára szegezve, mintha a gyűrűket nézné.

Ekkor lépett oda Gábor, az üzlet vezetője, feketébe öltözve, a nyakkendője tűpontosan megkötve. Elsietett Krisztina és a férfi mellett, mintha ott se lennének, és meghajolt Alíz felé.

— Fekete asszony, elnézést a várakozásért. A privát kollekciót már előkészítettük a hátsó szalonban, ahogy kérte. A svájci futár tegnap este hozta meg a darabokat.

Krisztina arca elfehéredett. A keze a fülbevalója felé emelkedett, mintha meg akarná igazítani, de félúton megállt a levegőben. A férfi mellette előbb Alízra pillantott, majd vissza Krisztinára, a szája kinyílt, de hang nem jött ki belőle.

— Fekete… asszony? — nyögte ki végül. — Az az Alíz, akinek a cégéről tegnap volt szó a gazdasági híradóban? A Fekete Ékszerház?

Gábor bólintott.

— Igen. Tizenkét éve mi szállítjuk neki a kiemelt darabokat.

Krisztina szája még mindig nyitva volt. Az ujjai most már a karkötőjét pörgették körbe-körbe a csuklóján, gyorsan, mintha azzal lehetne visszacsavarni az időt néhány másodperccel. Próbált mondani valamit, de csak levegő jött ki belőle. A férfi, akit addig úgy mutatott be mindenkinek, mint aki "ismeri a felső köröket" az üzleti partnerei között, most fél lépést hátrált tőle, és a telefonját kezdte nyomogatni, mintha sürgősen el kellene intéznie valamit.

Alíz megszólalt, higgadtan.

— A villanyszámlát azóta mindig időben fizetem, Krisztina.

Nem várta meg a választ. Gábor után indult a hátsó szalon felé, a kabátját a karjára terítve.

A privát szalonban halvány borostyánszínű fény világított, a falakon bársony drapéria, az asztalon egy bőrmappa várta kinyitva: a tervezett vásárlás dokumentumai, meg egy másik, vékonyabb papír is — az a szerződés, amiért valójában bejött ma az üzletbe.

Mert Alíz nem a gyűrűkért jött. Tizenkét évvel korábban, amikor az első kis boltját nyitotta a Rákóczi úton, Krisztina akkori férje — ők még jó viszonyban voltak — adott neki egy kölcsönt, négyszázezer forintot, hogy beindíthassa az üzletet. Tíz százalék tulajdonrészt kapott cserébe. A házasság évekkel később válással ért véget, és Krisztina — már az új férjével — próbálta rávenni Alízt, hogy "vásárolja vissza" ezt a részesedést, méghozzá jóval a valódi értéke alatt, kihasználva, hogy Alíznak papíron sietnie kellett egy bankhitel miatt.

Gábor letette a mappát az asztalra.

— Itt az átruházási szerződés, Fekete asszony. Az ügyvédje már aláírta a maga részét, csak az önök végleges aláírására várunk.

Alíz kinyitotta a mappát, végignézte a számokat — nem négyszázezret írt alá, hanem azt, amennyit a részesedés tényleg megért tizenkét évvel később: két millió-hatszázezer forintot. A keze egy pillanatra megremegett a toll fölött, aztán ökölbe szorult, mielőtt újra ellazult, és határozott, egyenes vonalakkal írta alá a nevét.

Az ajtóban ekkor jelent meg Krisztina, az arca még mindig sápadt.

— Alíz… beszélhetnénk? Félreértés volt, amit mondtam, csak…

Alíz felnézett a mappából.

— Nincs mit félreérteni, Krisztina. A tíz százalék, ami a férjénél volt, most már hivatalosan is az enyém. Az ügyvédem holnap elküldi a papírokat a könyvelőjének.

— De mi lesz azzal, amit… amit mondtam, ott kint?

Alíz nem válaszolt azonnal. Lecsavarta a tollat, visszatette a mappa zsebébe, és csak ekkor emelte fel a fejét újra.

— Azt már mindenki hallotta, aki hallani akarta.

Becsukta a bőrmappát, a hóna alá tette, és kilépett a szalonból. Krisztina ott maradt az ajtóban, egyik kezét a kilincsen, a másikkal még mindig a karkötőjét pörgetve. A leendő üzleti partnere a kijárat felé indult, de félúton megállt, visszanézett Krisztinára, aztán megint a telefonjára, mintha nem tudná eldönteni, melyik dolog fontosabb most neki. Gábor halkan megköszönte Alíznak a türelmét, és kikísérte a bejárati ajtóhoz, ahol a kezében tartott mappa bőre még őrizte a toll kattanásának utolsó rezdülését.