A hétvégi zsúfolt fogorvosi rendelőben találkoztam vele

Szombat reggel volt, a Váci úti fogászaton dolgozom recepciósként tizenegy éve, és a váróterem félig üres volt, csak egy kislány rugdosta az unalomtól a széket, meg egy középkorú nő ült a sarokban, mobilt bámulva. Nem ő volt a következő páciens, hanem a lánya, egy nyafogó hétévesforma gyerek, aki fogszabályzót kapott aznap.

Az asszonyt Kovács Editnek hívták, ezt a beutalóból tudtam meg. Negyvenhárom éves, három gyerek, saját könyvelőiroda a Bartók Béla úton. Amíg a lányára vártunk, hármat is felvett a telefonján: az egyik ügyfél, egy másik a nagyobbik fia edzője, a harmadik az anyja, aki emlékeztette, hogy vasárnap ő hozza a süteményt a családi ebédre. Mindegyik hívásra ugyanazzal a hangon válaszolt — nyugodtan, gyorsan, mintha egy listát pipálgatna.

Nekem tizenegy óra harminckor véget ért volna a műszakom, de a doktornő csúszásban volt, úgyhogy maradtam még. Közben hoztam egy pohár vizet a kislánynak, és Editnek is kínáltam egyet. Akkor vettem csak észre, hogy a szeme alatt karikás, és a körme tövénél az egyik lakk már lepattogott — mintha reggel sietve fújta volna be, közben már valaki mással beszélt telefonon.

Megkérdeztem, kér-e kávét az automatából, ötszáz forintba kerül, de aznap a gépben elfogyott a tej, úgyhogy csak feketét tudtam ajánlani. Elmosolyodott, és azt mondta, jó lesz úgy is, három cukorral. Amikor visszaadtam neki a papírpoharat, megjegyezte, hogy ez az első pillanat aznap, amikor senki nem kér tőle semmit.

Nem firtattam tovább, nem az én dolgom volt. De közben a kislány anyukájának a telefonja megint csörgött, ezúttal a férje, valami a nyári vízumügyintézés miatt — úgy tűnt, ők mennek Horvátországba augusztusban —, és Edit már nyúlt is a telefon után, aztán megállt a keze félúton. Nézte egy pillanatig a kijelzőt, aztán letette a táskája mellé, hangosítás nélkül, és hagyta csörögni.

A rendelő ajtaja nyílt, a doktornő kiszólt, hogy jöhet a következő. A kislány felpattant, Edit felállt, összeszedte a kabátját, a táskát, a papírpoharat még mindig a kezében tartva. Az ajtóban megállt egy pillanatra, mintha nem tudná eldönteni, bemenjen-e a lányával vagy a váróteremben maradjon.

Végül azt mondtam neki, hogy menjen csak nyugodtan, a kislányra vigyázok, ha kell, de úgyis csak tíz-tizenöt perc az egész beavatkozás. Megköszönte, és mielőtt becsukódott mögötte az ajtó, még visszafordult, és azt mondta: köszönöm, hogy megkérdezte, hogy vagyok. Nem is emlékszem, mikor kérdezte ezt tőlem utoljára valaki, aki nem akart tőlem közben is valamit.

Nem tudom, mi történt utána otthon, a családi ebéddel, a süteménnyel, a horvátországi úttal. De amikor húsz perc múlva kijöttek, a lánya kezében ott volt a fogszabályzós doboz, Edit pedig már a telefonján gépelt valamit — láttam, hogy a naptárjába írt be egy sort, aznap délutánra. Csak annyit láttam belőle, hogy "1 óra — semmi, csak én". Fizetett, elköszönt, és kimentek a novemberi szélbe, a lánya kezét fogva, a másik kezében még mindig ott volt az üres papírpohár, mert nem talált szemetest, vagy talán nem is kereste igazán.