Connect with us

HU

A Zelk utcai gangos ház

Published

on

A zelki utcai gangos ház

Harminchat éves voltam, amikor rájöttem, hogy a szüleim háza nem örökké lesz ott.

Egy kecskeméti gangos házban nőttem fel, a Zelk Zoltán utcában, ahol apám, Bodnár István autószerelőként dolgozott negyven évig a sarki műhelyben, anyám, Bodnár Ilona pedig a házi cukrászdájában sütötte a krémeseket, amit az egész utca ismert. Három testvér voltam, és mindannyian elköltöztünk — én Budapestre, a húgom Szegedre, a bátyám Győrbe. Csak a karácsonyok és a nyári grillezések hoztak minket haza, abba a házba, ahol a konyhaasztal sarka még mindig kopott volt attól, ahogy gyerekkoromban a könyökömet rátámasztottam.

Azon az októberi szombaton semmi különös nem volt. Beültem a kocsiba, mert hiányzott anyám almás pitéje, és mert péntek este apám a telefonban furcsán hangzott — fáradtabbnak, mint máskor. Két óra alatt értem oda Pest felől, és ahogy befordultam az utcába, még mindig ott állt a vén diófa a kapu előtt, aminek az ágára gyerekkoromban hintát kötöttünk.

Apám a kertben állt, a fűnyírót babrálta, pedig már nem is volt fű, amit nyírni kellett volna — október volt. Megölelt, és éreztem, hogy a válla vékonyabb, mint tavaly. Anyám a konyhában várt, az asztalon ott gőzölgött a pite, mellette két csésze kávé, mintha tudta volna pontosan, mikor érkezem.

— Gyere, ülj le, még meleg — mondta, és már tolta is felém a tányért.

Leültem a régi konyhaasztalhoz, ahhoz, amin még mindig ott volt a kés nyoma, amit tizenkét évesen vágtam bele véletlenül. Anyám mesélt a szomszédasszonyról, aki most ment nyugdíjba a postáról, apám pedig bejött, és panaszkodott, hogy a térde megint fájdalmas, de azért kiment velem a kertbe, hogy megmutassa, hogy az idén milyen szépen nőtt a szilvafa, amit még a nagyapám ültetett.

Beszélgettünk semmiségekről. Arról, hogy a benzin ára megint emelkedett, hogy a szomszéd kutyája megint átugrott a kerítésen, hogy anyám térde is fáj esténként. Közben kiültünk a verandára, és a nap a szomszéd ház teteje mögé csúszott, pont úgy, ahogy gyerekkoromban minden este.

Bent, a nappaliban ledőltem a régi, kopott kanapéra, amin még mindig ott volt az a folt, amit tizenöt évesen a kólámmal ejtettem rá, és apám soha nem engedte kicserélni. Fél szemmel a tévét néztem, fél szemmel anyámat, aki a konyhában pakolt, és egy pillanatra megint tizenkét éves voltam, aki hazajött az iskolából.

Aznap este, vacsora közben, apám letette a villát, és azt mondta, menjünk ki beszélgetni egy kicsit, kettesben. A kertbe mentünk, a szilvafa alá. Ott mondta el, hogy két hete volt egy vizsgálaton, és a doktor szerint a szíve nem olyan erős már, mint kellene. Nem drámázott. Csak annyit mondott: — Nem akarok ijesztgetni, csak szerettem volna, hogy tudd.

Visszamentem a városba vasárnap este, de valami megváltozott bennem. Hónapokig csak hívtam őket telefonon, mentegetőztem a munkával, a határidőkkel, azzal, hogy nem érek rá.

Február harmadik napján csörgött a telefonom délután négykor, és anyám hangja remegett. — Apádat bevitték a Bács-Kiskun Megyei Kórházba, szívritmuszavar. Most vagyok itt, a sürgősségin.

Három óra alatt voltam ott. A folyosó műanyagpadlóján fertőtlenítő és hideg kávé szaga terjengett, valahonnan egy monitor pittegett egyenletesen, idegesítően türelmesen. Anyám a váróban ült, a kabátját a karjára terítve, mintha nem tudta volna eldönteni, felvegye-e vagy ne.

— Stabilizálták — mondta egy orvos, aki alig állt meg mellettünk fél percre. — Egyelőre megfigyelés, holnap tudunk többet mondani.

A húgom másnap délben érkezett Szegedről, egyenesen a kórházi büfébe jött, kávét vett, és csak annyit kérdezett: — Mikor engedik ki?

— Nem tudjuk — mondtam.

— Nekem holnapra vissza kell mennem, a gyerekeket nem bírja egyedül vigyázni az anyósom.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam, de éreztem, hogy a torkomban valami összeszorul. A bátyám este tízkor ért oda Győrből, bőrdzsekiben, kimerülten, és az első mondata ez volt: — Miért nem hívtatok fel azonnal?

— Hívtunk — vágott közbe anyám. — Nem vetted fel.

Nem veszekedtünk tovább, csak leültünk hárman a folyosó műanyagszékeire, egymás mellé, és néztük a kórterem ajtaját, amögött apám aludt egy gépsorozat zümmögésében. Senki nem szólt egy szót sem jó félóráig.

Apám három nap után hazajöhetett. A keze remegett, amikor a kávéscsészét fogta, és láttam rajta, hogy ő is tudja: ez csak haladék volt, nem győzelem.

Azután döntöttem úgy, hogy minden hónap első szombatján hazamegyek, bármi történik is.

Májusban, egy ilyen szombaton, a teraszon ültünk, és apám a tetőre nézett. — Azt a cserepet megint ki kell cserélni ősszel, mire itt lesz az esős idő.

— Mennyibe fog kerülni? — kérdezte anyám.

— Nem tudom, talán négyszázezer.

A húgom aznap telefonon jelentkezett be, mert Szegedről nem tudott jönni. — Ha a tetőről van szó — mondta a kihangosítóból —, akkor arra kérlek, ne nélkülem döntsetek, mert én nem tudok csak úgy ideugrálni minden alkalommal, ha valami felmerül.

Apám a telefon felé fordult, mintha a hangon keresztül is a szemébe akarna nézni. — Senki nem akar dönteni nélküled. De azt se várd, hogy mindenre megvárjunk, amíg ráérsz.

Csend lett utána, csak a kávéskanál koccant a csészén, amikor anyám megkeverte a kávéját.

Augusztusban a bátyám jött le egy hétvégére, és a kertben, miközben a szilvát szedtük, azt mondta: — Ha arra gondoltok, hogy a ház egyszer majd ránk marad, jobb, ha most beszéljük át, mert nekem Győrben van hitelem, és nem akarok úgy állni ott, hogy utána pereskedünk.

— Senki nem akar pereskedni — mondtam, de a hangom kicsit élesebb lett, mint szerettem volna.

— Nem rólad beszélek. A húgunkról beszélek, aki mindig csak telefonon van jelen, aztán majd jön és számolni fog.

Apám épp akkor jött ki a házból egy vödör vízzel, meghallotta az utolsó mondatot, és letette a vödröt a földre. — Pont ettől félek — mondta csendesen. — Hogy ti hárman egymásnak esztek, amikor mi már nem leszünk itt, hogy közbeálljunk.

Senki nem válaszolt. A szilvák koppanva gurultak a vödör aljára.

Szeptember végén apám bejelentette, hogy elment a kecskeméti közjegyzőhöz előre megbeszélni a papírokat, és kérte, hogy mind a hárman legyünk ott a következő szombaton.

Az iroda szűk volt, a közjegyző asztalán három kupacban álltak a papírok, mindegyiken egy-egy nevünk. A húgom az ablak mellett állt, a karját összefonva, a bátyám a székén hátradőlve nézte, hogyan rakja ki a közjegyző a dokumentumokat sorban.

— A ház és a telek becsült értéke negyvenkét millió forint — mondta a közjegyző. — Egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban kerül felosztásra, azzal a feltétellel, hogy Bodnár István és neje életük végéig haszonélvezeti joggal itt lakhatnak.

A húgom megszólalt. — És ha a tetőfelújítás közben kell valamit fizetni, azt hogy osztjuk?

— Egyenlő arányban — mondta apám, mire sem anyám. — Mint mindent.

A bátyám bólintott, aztán, kissé meglepően, azt mondta: — Jó. Akkor ez megvan.

Apám tollat vett a kezébe. Láttam, hogy az ujjai megállnak egy pillanatra a papír fölött, mintha mérlegelné, de amikor aláírta a nevét, a keze nem remegett. Letette a tollat, és körbenézett rajtunk hármunkon, egyenként, mintha most győződne meg arról, hogy valóban egy asztalnál ülünk.

— Na — mondta —, ebből legalább nem lesz ok a háborúra.

A húgom halkan elnevette magát, a bátyám pedig megfogta apám kezét, és csak annyit mondott: — Nem lesz.

Most, október közepén, megint ott ülök a régi konyhaasztalnál, a kés nyomával az asztallapon, a pite még meleg. Apám kint babrál a kerítéssel, amin tulajdonképpen nincs mit javítani, csak hogy legyen mivel elfoglalnia a kezét. Anyám a tányért tolja elém, és azt mondja, jövő hónapban is jöjjek, mert az unokatestvérem esküvője miatt úgyis mindenki összegyűlik.

— Ott leszek — mondom, és már a villámat is a pitébe szúrom.

Click to comment

Leave a Reply

Ваша e-mail адреса не оприлюднюватиметься. Обов’язкові поля позначені *

один × два =

Також цікаво:

EN42 хвилини ago

The Window I Broke for Biscuit Cost Me $612

Two days after I pulled a Pomeranian out of a locked Durango, I got a certified letter from the car's...

EN3 години ago

The Last Porch Light on Willow Creek Road

Ruth Ann Calloway hadn't planned on going to the shelter that Tuesday. She'd only stopped by the Bradenton Feed &...

Storie di vita4 години ago

Qualche tempo fa, un mercoledì mattina, mi svegliai con mille pensieri per la testa

☕ Buongiorno e buon mercoledì! A volte basta un piccolo gesto per trasformare una giornata qualunque in un ricordo prezioso....

IT6 години ago

Il campanello che Teresa si è regalata da sola

Ho settantaquattro anni e vivo da sola in un appartamento di tre stanze a Bologna, secondo piano, balcone su via...

Storie di vita9 години ago

Mio figlio mi ha comunicato la sua decisione durante il pranzo della domenica, senza nemmeno chiedermi se fossi d’accordo.

«Mamma, io e Federica abbiamo deciso di trasferirci da voi. Così sarà più comodo per tutti!» Mio figlio mi ha...

Storie di vita9 години ago

Sono vedova da sei anni e lavoro come commessa in un supermercato vicino a Parma

«Mamma, perché non hai preparato niente per Serena? Lo sai che a quest’ora ha fame!» Mi ha rimproverata mio figlio...

IT10 години ago

Il mutuo di mia sorella e il prelievo che non ho più fatto

Mia moglie mi ha tolto la fiducia con un gesto che non ho visto arrivare, e io ancora adesso, alle...

Storie di vita10 години ago

Era un venerdì sera. Avevo appena finito di sparecchiare quando il cellulare di Roberto, lasciato sul tavolo della cucina, si illuminò.

«Guardo soltanto i profili di altre donne. Mica ti sto tradendo!» Mi disse mio marito dopo ventitré anni di matrimonio,...

ВСІ ПРАВА НА МАТЕРІАЛИ РОЗМІЩЕНІ НА САЙТІ ІЗ ПОСИЛАННЯМ НА ЗОВНІШНІ ДЖЕРЕЛА НАЛЕЖАТЬ ЇХНІМ АВТОРАМ.