Az esküvői fátyol, ami Győrben hullott le a színpadon

Nyolc perce maradt, hogy elrendezze, mielőtt Deák Tibor felrohan a színpadra, és mindent tönkretesz.

Ott álltam a győri Vaskakas Bábszínház melletti kultúrházban, a rendezvényterem oldalfolyosóján, hátradőlve a hideg fűtőtestnek, és néztem, ahogy Bárdos Kálmán, a fúvószenekarunk karmestere, éppen befelé tart az öltözőbe. Én voltam az, aki a küszöbön állva próbáltam megállítani. Nem mintha örömömet leltem volna benne – de valakinek meg kellett mondania neki, mi forog kockán.

Ötvenhárom vagyok, harminc éve dolgozom a városi művelődési háznál, most már ügyvezetőként. A zenekar az én büdzsémből él: a minisztériumi támogatás, amit minősített amatőr együttesként kapunk, fedezi a rezet, a kottákat, a fiatal zenészek bérét. Aznap este a polgármester lánya, Faragó Zsófia esküvőjén kellett játszanunk – a szertartás egyben a megyei népzenei fesztivál döntője is volt, mert a család úgy döntött, összevonják a kettőt, hadd lássa mindenki. Az első sorban a megyei kulturális bizottság ült: két öltönyös férfi és egy szemüveges asszony magasra tupírozott hajjal, aki az egész minősítési eljárásért felelt.

Fenn a színpadon, a kürtszólamnál ott állt Kovács Enikő. Huszonkét éves, a legjobb vadászkürtös, akit valaha hallottam, jobb, mint bárki, aki kikerült a Zeneakadémiáról. Három évvel korábban egy régi traktor vetőgépe roncsolta össze az arca bal oldalát, a halántéktól az állkapocscsontig – az apja gépje volt, egy alkatrész elszabadult, és a fém szinte lehántotta a bőrt. Amikor Bárdos felvette a zenekarba a kórházi kezelés után, a fenntartó – vagyis igazából én, a saját feletteseim nyomására – megpróbáltam lebeszélni róla. Egy ünnepi felvonuláson nem mutat jól egy ilyen arc, mondtam neki akkor, és ma is szégyellem, hogy kimondtam. Enikő apja, aki lakatosműhelyt vezetett a Rábca-parton, ingyen megjavította nekünk a fűtést egész télen, cserébe azért, hogy a lányát meghagyják.

Aznap este az öltöző asztalán ott hevert egy doboz testszínű színpadi smink és egy vékony, szintetikus kendő, amit a polgármesteri hivatal munkatársa nyomott a lány kezébe szó nélkül, mielőtt kiment volna.

Deák Tibor, aki a szólótrombitánál ült, engem rángatott meg a folyosón. – Vagy letakarja azt az arcot, vagy szedje le a fátylat, és menjen ki magára vállalva, hogy mi lesz – sziszegte. – Ha a bizottság meglátja, nekünk annyi. Lefokoznak, elvész a támogatás, és holnaptól ott tartunk, hogy Bárdos nyugdíjazzák, engem meg áthelyeznek a zeneiskolából.

Nem mondom, hogy igaza volt. De azt sem mondom, hogy hazudott. Tizenkilenc ember jövője függött azon a délutánon egyetlen fellépéstől – a fiatal zenészek ösztöndíjától, a hangszerkölcsönzéstől, attól, hogy a szomszéd falvakból bejáró gyerekek egyáltalán kapnak-e oktatást ingyen. Én ezt tudtam jobban, mint bárki más a folyosón, mert az én asztalomon landolt minden számla.

Bementem az öltözőbe Bárdos után. Enikő ott ült a tükör előtt, teljes menyasszonyi díszben – nehéz, hímzett szoknyában, régi családi koszorúval, és egy finom, kézzel szőtt fátyollal, amit az apja mesélt egyszer, hogy a dédnagymamájáé volt még a háború előtt. A lány nem nézett fel, csak a körmeit vájta az asztal szélébe.

– Nem kenem be – mondta halkan. – Azt akarják, szégyelljem, hogy életben maradtam?

Bárdos a kendőért nyúlt, aztán megállt félúton. Láttam az arcán, hogy nem bírja megkötni. Letette.

– Ne – mondta. – Menj ki úgy, ahogy vagy. A fátylat húzd az arcod elé, ahogy a szertartás előírja. Ha le akarod venni a tánc előtt, vedd le magad. És úgy játssz, mintha ez lenne az utolsó fellépésed ezen a földön.

Én ott álltam az ajtóban, és nem szóltam semmit. Nem azért, mert egyetértettem – hanem mert hirtelen féltem, hogy ha kinyitom a számat, olyat mondok, amit később nem tudok visszavonni.

A nagyterem megtelt, a fények felgyulladtak. Az első sorban ott ült a bizottsági asszony, mellette a polgármester, verejtékező kopasz fejét törölgetve egy selyemkendővel. A zenekar felállt a helyére. Bárdos int, felcsendül a régi menyasszonybúcsúztató szvit, a réz lágyan szól, minden a helyén.

A dallam közepén Enikő kilépett előre. A fátyol vékony szövete alig takarta a hegeket, csak elmosta a körvonalaikat. Felemelte a kürtöt, és belefújt – magas, panaszos, szinte embertelenül tiszta hang töltötte be a termet. Én a zenekar mögötti technikai pultnál álltam, onnan néztem, hogyan némul el a terem hátulja is.

Aztán történt a baleset. Egy világítástechnikus fönt megrántott egy régi állványt, az beleakadt a díszítés drótjába, a műviráglánc meglendült, és lesodorta a koszorút. A fátyol lassan lecsúszott a padlóra. Enikő ott állt a reflektorfényben, csupasz arccal, a hegek élesen kirajzolódtak a fehér fényben.

Valaki felszisszent az első sorokban. Deák trombitája hamisan csuklott meg, elhallgatott. A zenekar imbolygott, a basszus elcsúszott, és én tudtam – pontosan tudtam –, hogy három másodpercen belül az egész fellépés összeomlik, és vele együtt mindaz, amiért az elmúlt húsz évben dolgoztam.

Enikő leengedte a hangszert. Fél lépést hátrált.

Bárdos megpördült a pulttól, két erőteljes ütést vitt be pálcájával, és jelt adott a kürtöknek: – Tutti! Fortissimo!

Nem vette le a szemét a lányról. Én sem tudtam levenni. Enikő megállt. Aztán felszegte az állát, kitolta a sebhelyes felét egyenesen a fénybe, és olyan erővel fújt bele a hangszerbe, hogy túlharsogta az egész rezes szekciót. Nem sirató volt már. Diadal volt.

A terem a végén néma csöndbe dermedt. Öt másodperc. Tíz. Aztán a bizottsági asszony lassan felállt, és tapsolni kezdett – nem a polgármesterre nézett, hanem egyenesen Enikőre. Egy pillanat alatt felállt az egész közönség.

Én ott álltam a technikai pult mellett, és tudtam, hogy Deáknak most már nincs igaza – de az is eszembe jutott, hogy két héttel korábban én magam írtam alá azt a jelentést, amiben a "reprezentatív megjelenés" fontosságáról írtam a fenntartónak. Ez volt az a papír, ami miatt Deák egyáltalán berontott az öltözőbe.

Másnap reggel behívattak az irodámba. A polgármester már aláírta Bárdos felmentését – hivatalos indoklás szerint "önkényes fellépés a rendezvényen", valójában azért, mert a bizottság előtt megalázónak érezte, hogy a saját embere kényszerítette ki a nyilvános dermedtséget. Az asztalomon ott feküdt a papír, rajta a bélyegző, a polgármesteri hivatal fejléce, minden formálisan rendben.

Fogtam azt a papírt, és nem írtam alá a végrehajtást. Bárdos harminc éve tartotta életben ezt a zenekart az én büdzsémből, az én aláírásaimmal, az én utánajárásommal a pályázatokon. Felhívtam a megyei kulturális bizottság elnökasszonyát – ugyanazt, aki előző este felállt tapsolni –, és megkérdeztem, hivatalosan minősíti-e még mindig népi együttesnek a zenekart. Azt mondta, a minősítést nemhogy nem vonják vissza, hanem javasolni fogja az emelt kategóriát.

Aznap délután beültem Bárdoshoz. Már pakolta a kottáit egy régi bőrmappába, a keze nem remegett, csak valami furcsa nyugalom ült ki az arcára. Letettem elé a fesztiváli minősítés fénymásolatát, és mellé a saját aláírásommal ellátott dokumentumot, amiben visszavontam a polgármesteri felmentést, mint a fenntartó törvényes képviselője – ez ugyanis az én hatásköröm volt, nem az övé, csak addig senki nem nézett utána.

– Marad az állása – mondtam. – A támogatás is marad. Én intézem a polgármesterrel.

Bárdos nem köszönte meg cifrán. Csak bólintott egyet, összehajtotta a papírt, és betette a mappájába, Enikő kürtkottája mellé, amin még mindig ott volt a fátyol enyhe illata.

Enikő két hét múlva megkapta a meghívót a Zeneakadémia rektorától, teljes ösztöndíjjal, azzal a feltétellel, hogy Bárdos tartja a szakmai vezetést. Ő ment. Deák Tibor maradt a trombitánál, csöndben, és többé nem szólt bele, ki mit vesz fel a próbákra.

Én pedig még mindig ott ülök az irodámban minden hónap végén, és aláírom a béreket – köztük azt a bizonyos papírt, amit akkor este nem írtam alá, hanem visszavontam.