Katalin arca eltorzult, a szorítása azonban hirtelen meglazult

Katalin arca eltorzult, a szorítása azonban hirtelen meglazult. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, megragadta Réka csuklóját, és berángatta a színpad mögötti privát irodába. Rázárta az ajtót a kíváncsi tekintetekre.

A nő reszkető kézzel nyúlt a saját nyakához, és kigombolta selyemblúza felső gombját. Egy vastag aranyláncon egy pontosan ugyanolyan, rubinszemű fecske lógott.
Réka hátrált egy lépést. „Mi… mi ez? Miért van magának is ilyenje?”

Katalin levette az ékszert, és egymás mellé tette a kettőt a mahagóni asztalon. Csak ekkor látszott az elképesztő részlet: a két madár nem volt teljesen egyforma. A Kataliné volt az anyamadár, Réka melltűje pedig a kisebbik, a fióka, amelyiknek a szárnya tökéletesen, puzzle-szerűen illeszkedett a nagyobbik ékszerhez. Egy elválaszthatatlan páros.
„Az ötvösmestert, aki ezt készítette, több mint húsz éve eltemettük,” suttogta Katalin, és a hangjából teljesen eltűnt az arisztokratikus gőg. Csak a nyers, feldolgozhatatlan rettegés maradt. „Senki más nem másolhatta le. Ez az eredeti darab.”

A szoba hirtelen fojtogatóan szűknek tűnt. Réka a falnak vetette a hátát, próbálva levegőhöz jutni.
„Huszonegy éve,” kezdte Katalin, miközben a könnyek elmosódottá tették a sminkjét, „egy hideg őszi délutánon a kislányom eltűnt a Margit-szigeten. Csak az üres babakocsit találták meg. A rendőrség mindent átfésült, de soha többé nem láttam. Az a kis aranyfecske volt a kiskabátjára tűzve.”

Réka szíve úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. „Ez őrültség. Én egy kis vidéki faluban nőttem fel, tisztességes szülőkkel. Mindig is mondták, hogy a kórházból hoztak haza, csak elvesztek a papírok…”
„Tényleg?” – lépett közelebb Katalin. A szemeiben most egy anya kétségbeesett, őrült reménye lángolt, amely két évtizede várt erre a pillanatra. „És láttál valaha csecsemőkori fotót magadról? Van bármilyen emléked azelőtt, hogy abba a házba kerültél?”

„Persze, hogy van,” vágta rá Réka védekezve.
„Akkor mondd el,” suttogta Katalin, szinte könyörögve. „Mire emlékszel abból az időből, mielőtt négyéves lettél?”

Réka kinyitotta a száját, hogy rávágjon valami egyszerűt. Egy illatot. Egy dallamot. Egy plüssjátékot.
De a torka összeszorult. A memóriájában nem volt más, csak egy sötét, ijesztő fekete űr. Semmi arc, semmi hang, csak a jéghideg felismerés, hogy az élete első évei sosem léteztek ott, ahol hitte. Az aranyfecske az asztalon lassan megcsillant a lámpa fényében, de már nem egy egyszerű ékszer volt. Hanem az a kulcs, amely épp most zúzta porrá az egész eddigi világát.