Kilencszáz forint a nyugdíjból, és egy doboz könyv

Zsuzsa néni harmadik hete árulta a könyveket a lépcsőházi hirdetőtáblán, amikor a lánya, Boglárka rányitott az ajtót, és a kezében megfagyott a bevásárlószatyor.

– Anyu, ez meg mi?

A nyíregyházi panelház harmadik emeletén, a régi Mikszáth utcai lakásban csend volt, csak a régi Orion rádió duruzsolt halkan a konyhapulton. Zsuzsa néni ott állt a szoba közepén, egy nagy IKEA-szatyor mellett, tele könyvekkel. Kockás gyapjúmellényt viselt, azt, amit még Boglárka vett neki három karácsonnyal ezelőtt, és a keze babrálta a szatyor fülét, mintha el akarná dugni.

A dohányzóasztalon egy cetli hevert, ceruzával firkantva: „Antikvár könyvek eladók – magyar és világirodalom, régi tankönyvek is. Ár megegyezés szerint.”

Boglárka letette a szatyrát, és odament. Felvette az egyik könyvet – egy kopott gerincű Németh László-kötetet –, és kinyitotta az első oldalt. Ott állt, kék tintával, kissé elmosódva: „Kollár Zsuzsanna tanárnőnek, hálás szeretettel – a 8. b osztály, 1991.”

– Eladod ezeket?

Az édesanyja nem válaszolt azonnal. Csak leült a fotelbe, ami mellett ott volt a rokkant, üresen maradt másik fotel – az apjáé, Pistáé, aki négy éve halt meg szívinfarktusban, egy hétfő reggelen, útban a kenyérboltba.

– Csak néhányat, Boginak. Nem mindet.

– Néhányat? Anyu, ez az egész életed. Te harminckét évig tanítottál magyar irodalmat a Kölcsey Gimnáziumban.

Zsuzsa néni a mellényét igazgatta, aztán az ujjaival végigsimított a szatyor peremén.

– Megemelték a közös költséget. Meg a gyógyszerek. A vérnyomáscsökkentő már nem szerepel a támogatott listán, azt most teljes áron kell kifizetni, az meg egy vagyon.

– És ezt miért nem mondtad nekem?

– Mert neked megvan a magad élete, kislányom.

Boglárka a marketingigazgatói posztjáig vitte egy budapesti multinál. Céges Audi, saroküveges iroda a Váci úton, telefon, ami sosem hallgat el. Az anyját havonta egyszer hívta, mindig útközben, a kihangosítón.

– Hogy vagy, anyu?

– Jól vagyok, kislányom. Ne aggódj miattam.

És Boglárka elhitte. Mert kényelmesebb volt elhinni.

Aznap egy megbeszélés maradt el váratlanul, és Boglárka a szabad félórájában felugrott anyjához, bejelentés nélkül. Az ajtó résnyire nyitva volt – a szomszéd, Margit néni szokta így hagyni, ha bement kölcsönkérni valamit, de most nem ő volt bent.

Amikor belépett, a képet látta: az édesanyja könyveket pakolt a szatyorba, kettesével, hármasával, mintha temetne valakit.

– Miért nem szóltál, hogy nincs pénzed?

Zsuzsa néni felnézett, kezében megállt egy könyv.

– Mert neked megvan a sajátod.

– És te, anyu? Te nem tartozol az életemhez?

Az asszony sóhajtott egyet.

– Nem akartam kérni.

– Kérni? Tőlem?

– Sosem szerettem tartani a markom, Boglárka. Apád se szerette.

A lánya keserűen felnevetett.

– De nekem mindent megadtatok. Eladtad a jegygyűrűdet, hogy ki tudd fizetni az első évem kollégiumi díját Debrecenben, ugye?

Zsuzsa néni megmerevedett.

– Ki mondta ezt neked?

– Apa. Mielőtt meghalt. A kórházi ágyon, amikor már alig beszélt, de ezt még elmondta.

– Nem kellett volna elmondania.

– De igen. Tudnom kellett. Tudnom kellett, hogy ti ketten minden fillért félretettetek, hogy én mehessek egyetemre. Tudnom kellett, hogy te tíz évig ugyanazt a kabátot hordtad, hogy nekem legyen új táskám meg cipőm szeptemberben. Tudnom kellett, hogy az az ember, aki felnevelt, most a könyveit árulja, hogy ki tudja fizetni a gyógyszerét.

– Ne beszélj így. Nem is olyan tragikus.

– Nem tragikus? Anyu, te az emlékeidet árulod.

Zsuzsa néni a kezét tördelte az ölében.

– Feljebb ment a közös költség. Aztán a gyógyszerek. Aztán elromlott a fürdőszobai csaptelep, ki kellett cseréltetni. Megoldottam, ahogy tudtam.

– Egyedül oldottad meg, pedig van egy lányod, aki segíthetett volna.

– Nem akartam teher lenni.

– Teher. – Boglárka megismételte a szót, mintha meg akarná vizsgálni, mi van benne. Az anyja, aki felnevelte, aki mellette állt minden vizsgája előtt, most attól félt, hogy terhére lesz.

Boglárka visszatette a könyvet a szatyorba. Végigsimított a borítón – nem papírt és nyomdafestéket tartott a kezében, hanem a saját gyerekkorát. Az apját. Egy tanárnő egész életét, aki soha senkitől nem kért semmit.

– Semmi sem lesz eladva – mondta ki végül.

– Nem te döntesz erről.

– De igen. Legalább most, most az egyszer hadd legyek a lányod.

– Boglárka…

– Nem, anyu. Elég volt. Te hallgattál, hogy ne zavarj engem. Én meg távol maradtam, hogy ne fájjon. Mindketten hibáztunk.

Zsuzsa néni leült a székre, a kezét az ölébe ejtette.

– Nem akarok pénzt tőled.

– Nem is pénzről van szó. Törődésről.

– Én egész életemben dolgoztam.

– Tudom. Épp ezért nem érdemled meg, hogy válogass a gyógyszer és a könyveid között.

Az asszony a szeméhez emelte a kezét.

– Szégyellem magam, kislányom.

Boglárka odalépett, és letérdelt mellé a szőnyegre.

– Nem neked kellene szégyenkezned. Nekem kell. Mert volt időm szerződésekre, ügyfelekre, idegenekre a Kína-projekt miatt hajnalig bent maradni az irodában – de nem volt időm észrevenni, hogy az anyám lassan felemészti magát ebben a lakásban, egyedül.

Zsuzsa néninek megremegett az álla.

– Te sokat dolgoztál. Nem akartalak terhelni.

– Az én időmnek veled kellett volna kezdődnie, anyu. Nem a céggel.

Zsuzsa néni ekkor sírva fakadt – nem hangosan, nem zokogva, csak peregtek a könnyei, és a kezében tartott könyvet szorította magához, mintha attól tartana, hogy elejti.

Boglárka átölelte. Az anyja először mozdulatlanul állt, aztán a lánya blézerébe kapaszkodott, ökölbe szorított kézzel, mint aki nem akar elengedni valamit.

– Bocsáss meg, anyu.

– Miért kellene megbocsátanom?

– Mert elhittem, hogy a „jól vagyok” tényleg azt jelenti, hogy jól vagy.

Aznap este Boglárka nem ment vissza az irodába. Kikapcsolta a telefonját, és az anyjával maradt a konyhaasztalnál. Sorra vették elő a könyveket a szatyorból, egyenként. Zsuzsa néni mindegyikhez tudott egy történetet.

– Ezt egy diáklányom adta, aki most már ügyvéd Debrecenben.

– Ezt apád vette nekem a névnapomra, negyvenhárom éve.

– Ebből olvastam neked, amikor kicsi voltál, és a szőnyegen elaludtál mellette.

Boglárka hallgatta, közbe nem szólt. Először hosszú idő óta nem volt igazgató, nem volt főnök – csak lánya volt.

Másnap kifizette az anyja minden számláját, elment a gyógyszertárba a Bujtos utcai patikába, megtöltötte a hűtőt, és rendelt egy új könyvespolcot, valódi tölgyfából, a régi, recsegő IKEA-szekrény helyett.

Zsuzsa néni morgolódott:

– Túlzásba estél.

Boglárka elmosolyodott, de a szája szöglete lefelé húzódott.

– Nem, anyu. Elkéstem.

Pár nappal később egy régi tanítványa, Erika – most ügyvéd Debrecenben – hallott a dologról valakitől, és becsengetett hozzájuk egy szombat délelőtt, kezében ugyanazzal a Németh László-kötettel, amit Boglárka az első nap talált a szatyorban.

– Tanárnő, ez az enyém volt. Én adtam magának, emlékszik? Aztán maga visszaadta, mondván, hogy nekem kellene újraolvasnom felnőttként. Most gondoltam, ideje, hogy megint magánál legyen.

Zsuzsa néni a könyvet forgatta, a gerincét nézte, aztán csak ennyit mondott:

– A dedikációban benne van egy elgépelés. „Hálás szeretettel” helyett annak idején „hálá szeretettel” írtad. Kijavítottam ceruzával, emlékszel?

Erika elnevette magát, aztán hirtelen elhallgatott, és egy pillanatig csak álltak ott ketten a bejáratnál.

Aznap egyetlen könyv sem kelt el. Mindet visszarakták az új polcra, Pista bácsi fényképe alá.

Október végén, amikor a fenyőfa a ház előtt már sárgulni kezdett, Boglárka bevitte anyját a bankba, a Bessenyei téri fiókba, és közösen zárták le azt a folyószámlát, amit apja nevén tartottak még mindig nyitva – huszonkétezer forint volt rajta, semmi több, de a havi kezelési díj hónapról hónapra csak fogyasztotta. Boglárka nyitott helyette egy közös számlát, saját nevével társtulajdonosként, és attól a naptól minden hónap elsején automatikusan utalt rá negyvenötezer forintot.

Zsuzsa néni kézbe fogta az új bankkártyát, forgatta az ujjai között, aztán kinyitotta a retiküljét, hogy betegye. Odabent, a fényes műanyag alatt, egy kifakult fénykép lapult: Pista a kenyérbolt előtt, kezében egy zacskó zsemlével, éppen nevet valamin, amit a fényképész mondott. Zsuzsa néni a kártyát a fénykép mellé csúsztatta, becsukta a retikült, és a táskát az ölébe tette.