Valami eltört a bátyám esküvőjén

Sosem gondoltam volna, hogy egy tizenkét éves kislány simán le tud állítani egy esküvőt. De ott állt a templom középső sorában, összegyűrődött rózsaszín ruhájában, földes cipőjével, és úgy mutatott a menyasszonyra, mintha ítélőbíró lenne.

— Álljatok meg! — kiáltotta.

Az orgonista abbahagyta a játékot. A százhúsz vendég egyszerre fordult meg. Én az oltár mellett álltam, tanúként, és először a bátyám, Bence arcát láttam: zavart volt, azzal a félmosollyal, amivel az ember remél, hogy ez csak egy rossz ízű vicc.

A kislány az oltár felé indult. Félelem nélkül. Megállt Léna, a menyasszony előtt, és a nyakára mutatott.

— Az a nyaklánc az édesanyámé. Te loptad el.

Léna rövid, hamis nevetést eresztett ki.

— Miről beszél ez a gyerek? — kérdezte, és a vendégek felé fordult, mintha szövetségest keresne.

De a kislány nem mozdult.

— Hallottalak az ajtó mögül — folytatta. — Anyámra fogtad.

Bence előrelépett.

— Hol van az édesanyád?

— A rendőrségen — felelte a kislány. — Miattad vitték el, hogy az esküvőd rendben legyen.

A templom megtelt mormolással. A kezemben még ott volt a gyűrű, nem tudtam mit kezdeni vele, a kölcsönzött öltöny a nyakamnál szorított. Léna elfehéredett.

— Ez félreértés — mondta. — Egy gyerek, Bence. Fogalma sincs, mit beszél.

— Tudom, mit láttam — válaszolta a kislány. — Bent voltál anyám boltjában. Felpróbáltad a láncot, és nem tetted vissza.

Bence összehúzott szemmel nézett Lénára.

— Mondd, hogy ez nem igaz.

Léna az ujjával megérintette a nyakláncot. Nem szólt semmit.

— Megyünk a rendőrségre — mondta Bence.

Léna elkapta a csuklóját. Bence egy éles mozdulattal lerántotta a kezét, aztán megfogta a kislány kezét, és kiment a templomból, hátra sem nézve. Mentem utána a kocsimban, félig megkötött nyakkendővel, azzal az érzéssel, hogy a nap kicsúszott a kezünk közül.

A kerületi rendőrségen a kislány anyja egy fém padon ült, a kezét a lába között szorította, a szeme kivörösödött. Amikor meglátta, hogy a lánya belép, felpattant, és úgy ölelte magához, hogy majdnem felemelte a földről.

— Megmondtam, hogy ne gyere, szívem.

— Valakinek tennie kellett valamit, anya.

Egy rendőr odament hozzájuk. Bence magyarázatot kért.

— A menyasszonya bejelentést tett ellenünk — mondta a rendőr, és a papírjait lapozgatta. — Azt állította, az édesanyja zaklatta a boltban, és azzal fenyegette, hogy kárt tesz benne, ha nem kap pénzt. Volt egy tanú is, egy vásárló, aki alátámasztotta. Csak az imént jutottunk hozzá a bolt kameráinak felvételéhez, most néztük vissza. — Lénára mutatott. — A felvétel más történetet mutat.

Lejátszott egy videót egy kis monitoron az íróasztal mellett. Látszott, hogy Léna bemegy a próbafülkébe, körbenéz, leveszi a láncot egy tálcáról, és beteszi a táskájába. Kesztyű nélkül, lepleletlenül.

Bence egy lépést hátrált. Kézzel takarta el a száját, aztán az állát, mintha meg akarná tartani magán valahogy az arcát.

— Hagytad, hogy emiatt letartóztassák? — kérdezte.

Léna sírni kezdett.

— Féltem. Azt hittem, ha bevallom, elromlik az esküvő.

Bence mozdulatlanul állt egy pillanatig. Levette a gyűrűt, Léna tenyerébe tette, és ráhajtotta az ujjait.

— Nem — mondta, aztán elhallgatott, mintha nem találná a folytatást. — Nem ma romlott el. Csak most látom.

Léna a rendőrség kövezetére roskadt, utána nyúlt, de Bence már az ajtó felé indult. Kint megállt a járdán, kezét a térdén tartva, nehezen lélegezve, mint aki futott.

Én bent maradtam, hogy Léna ne okozzon még nagyobb jelenetet. Ott ült a földön, fehér ruhája összegyűrve, sminkje elmaszatolva. A gyomrom összeszorult, a tenyerem izzadt, és nem tudtam eldönteni, le kéne-e guggolnom hozzá.

A rendőr odament a kislány anyjához.

— Zsófia asszony, minden vád alól felmentve. Elnézést a kellemetlenségért.

Zsófia bólintott, és egy pillanatra sem engedte el a lányát. A kislányt Virágnak hívták. Tizenkét éves volt.

Három hét múlva Bence megjelent a lakásomban Óbudán egy karton dobozzal és egy üveg pálinkával. Letette az asztalra, kibontotta, töltött két pohárba, de egyiket sem itta meg.

— El kell jönnöd velem — mondta.

Nem kérdeztem, hová. Elmentünk Zsófia boltjába a belvárosban, egy kis üzletbe próbababákkal a kirakatban, pislákoló neonfelirattal a sarkon. Zsófia a pult mögött állt, pénzt számolt. Amikor meglátta Bencét, megmerevedett. Virág egy hátsó asztalnál ült, a házi feladatát írta.

Bence a pultra tette a dobozt.

— Nem bocsánatot kérni jöttem.

Kinyitotta. Pénzcsomók voltak benne, gumiszalaggal összefogva.

— Eladtam a kocsimat, és amit a lakásra félretettünk a Lágymányosi hídnál, azt is idehoztam — mondta, és a szavak mintha fennakadtak volna a torkán. — Nem lesz lakás. De ennyi talán… ennyi a lánc ára, és ami kiesett, amíg zárva volt a bolt.

Zsófia gyanakodva nézett rá.

— Nem fogadok el alamizsnát.

— Nem az — mondta Bence, és megdörzsölte a tarkóját. — Nem is tudom, minek nevezzem. Ő tőlem is elvett valamit. Ez nem hozza vissza, de…

Nem fejezte be.

Zsófia hallgatott egy darabig. Kivette az egyik csomagot, átnézte, és betette a kasszafiókba.

— És ő hol van? — kérdezte.

— Nem tudom. Két nappal az esküvő után elment a városból.

— Visszamész hozzá?

Bence megrázta a fejét, és nem mondott semmit.

Virág felnézett a füzetéből. Bence ránézett, szó nélkül. Én az ajtó mellett álltam, a pálinkásüveggel a kezemben, és csak forgattam, nem tudtam, kínáljam-e.

— A lánya megmentett valamitől — mondta végül Bence Zsófiának.

Zsófia Virágra nézett, aztán megrázta a fejét, mint aki még mindig nem tudja eldönteni, dühös legyen-e vagy büszke.

— Ő mindig ilyen volt. Kimondja, amit lát.

Virág vállat vont.

— Hallottam, ahogy veszekednek odabent. Aztán megláttam a láncot a táskájában, amikor kijött.

Addig maradtunk, amíg besötétedett. Zsófia kávét adott a reggelről megmaradt kaláccsal. Bence megjavított egy ferde polcot a raktárban. Én kiültem a járdára, és néztem, ahogy a villamosok elhaladnak.

Mielőtt elmentünk, Bence egy borítékot hagyott a pulton. Nem szólt róla, Zsófia sem nyitotta ki, amíg ott voltunk.

Léna nem jelent meg többé a családi összejöveteleken. Ibolya néni, aki régen mindig mellette állt, most másról beszél, ha szóba kerülne a neve.

A gyűrű, amit Léna leejtett a rendőrség kövezetén, még mindig nálam van. Aznap este, amikor hazaértünk Zsófia boltjából, elővettem egy kis fadobozt, beletettem a gyűrűt a kölcsönzött öltöny számlája mellé, és rácsuktam a tetejét.