Zsomárka levele Istenhez

Tizennégy évig élt velünk Barack, a hosszú szőrű, mézszín keverék kutyánk, és amikor egy hűvös márciusi reggelen elment, a lakás olyan csendes lett, hogy még a radiátor kattogása is túl hangosnak tűnt. A gyerekeim közül a legkisebb, az öt éves Zsomárka viselte a legrosszabbul. Ő volt az, aki minden este Barack mellett aludt el a nappali szőnyegén, egy kockás pléddel a lábán.

Két nappal a temetés után — a kertünk végében, a meggyfa alá ástuk el, mert Zsomárka ezt kérte — a kislányom bejött a konyhába, ahol épp krumplit pucoltam, és megrángatta a pulóverem szélét.

— Anya. Írhatunk levelet az Istennek?

Letettem a krumplihámozót.

— Miért írnánk levelet neki, kicsim?

— Hogy tudja, hogy Barack az én kutyám. Hátha összekeveri mással odafent.

Nem volt szívem nemet mondani. Leültünk a konyhaasztalhoz, elővettem egy vonalas füzetlapot, és Zsomárka diktálni kezdett, én írtam utána szóról szóra:

„Kedves Isten! Kérlek, gondoskodj a kutyámról, Barackról. Tegnapelőtt halt meg, és most már biztos ott van Nálad. Nagyon hiányzik. Örülök, hogy az enyém lehetett, még úgy is, hogy a végén beteg volt. Szeretett a Tisza-parton futni és a labdát kergetni. Küldök egy fotót róla, hogy megismerd, ha találkoztok. Szeretlek, Zsomárka."

A fotót a konyhaszekrény tetején tartott dobozból vettem elő — azon a képen Zsomárka háromévesen ül a fűben, Barack a nyakát nyalja. Betettük a levelet egy sárga borítékba, a fotóval együtt. A borítékra Zsomárka nagy, dülöngélő betűkkel ezt írta: „Istennek — Mennyország". A hátoldalára felírtuk a debreceni címünket, a Kossuth utcát.

Aztán jött a bélyegragasztás. Zsomárka az egész fiókot kiürítette — négy régi bélyeget találtunk, mindet felragasztotta, aztán még két postai matricát is rátett a csomagoló szalagból, mert szerinte a mennyországba „sokkal messzebb kell menni, mint a nagymamához". Együtt sétáltunk le a postára a Bem téren, és ő maga dobta be a levelet a sárga postaládába, lábujjhegyre állva.

A következő két hétben minden este megkérdezte:

— Anya, megkapta már Isten a levelemet?

— Szerintem igen, kicsim.

— És válaszol?

Erre már nem tudtam mit mondani. Csak megöleltem.

Április közepén, egy szombat reggel, amikor kimentem az erkélyre a kimosott ágyneműt felakasztani, egy csomagot találtam a lábtörlőn. Barna csomagolópapírba volt bugyolálva, madzaggal átkötve, és a tetején egyetlen szó állt, idegen, szálkás kézírással: „Zsomárkának".

Nem tudtuk, honnan került oda. Nem hallottunk csengőt, nem látott senki semmit — a szemközti lakásban élő Halász néni, aki mindig az ablakban ül és mindent lát, azt mondta, ő sem vett észre senkit reggel hét óta.

Zsomárka a nappali padlóján bontotta ki a csomagot, a térdén ülve, a papírt óvatosan hajtogatva félre, mintha az is fontos lenne. Belül egy vékony könyv volt kedvtelésből elveszített állatokról, és a lapok közé csúsztatva — pontosan ugyanaz a fénykép, amit ő küldött, ugyanaz a sárga boríték, és egy másik levél, gépelt betűkkel, sárgás papíron.

Felolvastam neki, mert ő még csak a saját nevét tudta kiolvasni:

„Kedves Zsomárka! Barack biztonságban megérkezett hozzám. A fénykép nagyon segített, azonnal megismertem őt. Már nem beteg. A lelke itt van velem, de a szívedben is tovább él. Barack nagyon szerette, hogy a te kutyád lehetett. Itt fent nincs szükségünk testre, és nekem nincs zsebem, ahova a fotódat tehetném, ezért visszaküldöm, hogy örökre te őrizhesd. Köszönöm a szép levelet. És köszönd meg édesanyádnak is, hogy segített megírni és elküldeni. Csodálatos anyád van. Kifejezetten neked választottam őt. Minden nap küldöm az áldásomat. És szeretném, hogy tudd: szeretlek téged. És ne feledd: nagyon könnyű megtalálni engem. Ott vagyok, ahol szeretet van. Szeretettel, Isten."

Zsomárka nem szólt semmit. Az ölébe fektette a fényképet, aztán felnézett rám, és csak annyit kérdezett:

— Isten tud gépelni?

Nem tudtam válaszolni, mert a torkomban éreztem valamit, amit nem akartam, hogy meglásson.

Azóta se derült ki, ki hozta azt a csomagot. Meglehet, a postás volt, aki elolvasta a furcsa borítékot, és nem dobta vissza feldolgozhatatlanként. Meglehet, valaki a szomszédságból, aki hallott a mi Barackunk haláláról, és eldöntötte, hogy nem hagy válasz nélkül egy gyerekes szívet. A könyv hátulján, a belső borítón egy apró bélyegzőnyomot találtunk egy Nyíregyházi könyvesbolttól — ez volt az egyetlen szál, amit sosem követtünk fel, mert nem is akartuk. Volt benne valami, amit jobb volt nem szétbogozni.

A könyvet ma is a Zsomárka szobájában lévő polcon tartjuk, a fénykép pedig egy kis fakeretben áll az éjjeliszekrényén, mellette egy másik kép — ezen már a kertünk végén álló meggyfa látható, tavaszi virágzásban. Zsomárka tizenegy éves most, és amikor múlt hónapban a szomszéd macskája elpusztult, ő volt az, aki a barátnőjének azt mondta: — Ne sírj annyira, írjunk neki levelet. Tudom, hogy megérkezik.