A bérlet, amit majdnem visszaadtam

Sergio néztem. A fiamat. Ott állt a konyhaajtóban, kezében a kávéscsészémmel, és azt kérdezte, mintha kilencéves lenne: "Már nem akarsz jönni velem?"

Nekem kellett volna válaszolnom valamit okosat. Helyette csak álltam, és azon gondolkoztam, mikor lett ebből a kérdésből ekkora súly.

A nevem Tibor, 74 éves vagyok, Debrecenben élek egész életemben. A fiam, Sergio – igen, a feleségem olasz filmek bolondja volt, onnan a név, a Nagyerdei lakótelepen mindenki furcsán nézett rá az iskolában – most 45 éves, két gyereke van, és minden vasárnap délelőtt tizenegy óra óta egy dolgot csinálunk: elmegyünk megnézni a Loki meccsét.

Ez pontosan harminchat éve tart. Kilenc évesen vittem el először, a régi Oláh Gábor utcai stadionba, ahol a lelátó alatt mindig áporodott sörszag volt, és ő egy sálban ült, amit a nagymamája kötött neki, s ami kétszer olyan hosszú volt, mint kellett volna. Nem a meccset nézte. A lelátót nézte, az embereket, azt, hogy mi miért kiabálunk.

Onnantól minden vasárnap megvolt. Gyerekkorában egy zsíros kenyeret vettünk a büfénél, mindig ugyanazt, tojással. Tinédzserként már a barátaival jött, de mellém ült le. Amikor elkezdett dolgozni, amikor megismerte Editet, azt hittem, vége a dolognak – de nem, ő foglalta le a vasárnapot. Megházasodott, jöttek a gyerekek, az élet összebonyolódott, de valahogy mindig megtaláltuk a módját.

Szeretem a focit, ezt nem lehet letagadni. De a hetvenen túl a lelátó egyre inkább gyötrelem lett. A lépcsők fájnak a térdemben. A kiabálás a fülemben zúg még két napig utána. Télen hiába veszek fel három pulóvert, mire hazaérek, remegek. Egy ideig nem mondtam semmit, mert tudtam, Sergionak ez fontos. Aztán elkezdtem azt gondolni: talán ő is csak miattam jön még, kötelességből.

Az előző szezon egyik vasárnapján úgy jöttem haza, hogy másnap alig tudtam felkelni a derékfájás miatt. Edit – a feleségem – azt mondta, nem érti, miért csinálok tovább valamit, amiben már nincs örömöm. Azt válaszoltam neki: "Ez a mi dolgunk, Sergioé és az enyém." De ez a mondat nem hagyott békén.

A fiam negyvenöt éves. Biztos szívesebben menne néha a barátaival, vagy vinné el a nagyobbik fiát. Néhány héttel később, kávé mellett, elmondtam neki: a következő szezonban nem megyek minden vasárnap. Odaadnám neki a bérletemet, hogy azzal járjon, akivel akar.

Vártam, hogy azt mondja, ez így van jól. Ehelyett lenézett az asztalra, a kávéscsészéjére, és azt kérdezte: "Már nem akarsz jönni velem?"

Ekkor magyaráztam el neki, hogy semmi köze hozzá. Hogy fáradt vagyok, hogy inkább otthonról nézném néhány meccset, és hogy azt hittem, boldog lesz, ha szabadon mehet a barátaival.

"Bármikor mehetek a barátaimmal" – mondta. Aztán kezdett mesélni dolgokról, amikről korábban soha nem beszéltünk. Hogy azok a délelőttök voltak az egyetlenek, amikor igazán kettesben voltunk. Hogy tizenöt-tizenhat évesen a villamoson, útban a stadionhoz, mondta el azokat a problémáit, amiket az anyja előtt nem akart elmondani. Hogy amikor megszületett az első fia, és halálosan ki volt merülve, a focimeccs volt az egyetlen délelőtt, amikor néhány órára megint csak a fiam volt, nem férj, nem apa, nem beosztott a munkahelyén.

Én alig emlékeztem azokra a beszélgetésekre. Számomra azok egyszerű beszélgetések voltak a villamoson vagy egy korsó sör mellett a meccs előtt. Sergio sokra emlékezett. Elmondta azt a napot is, amikor elvesztette az első munkáját. Nem otthon mondta el. A stadion felé menet mondta, mert tudta, hogy én nem fogok drámázni, és utána lesz kilencven percünk, amiben nem kell a témáról beszélnünk.

Megrendített, amit hallottam, de nem akartam, hogy ezekből a vasárnapokból kötelesség legyen, amit addig kell fenntartanom, amíg fizikailag már nem bírom.

Ezért másképp csináltuk tovább. Most körülbelül havonta egyszer megyek. Közösen választjuk ki a meccset. Sergio más napokon jár a barátaival, a nagyobbik fiával, vagy akár egyedül. Amikor én megyek, már nem rohanunk. Korán érünk oda, leülünk egy kávéra a Nagyerdei csarnok melletti kis bisztróban, mielőtt bemennénk.

Múlt hónapban voltunk együtt. A meccs után, hazafelé a villamosmegálló felé sétálva, Sergio elmondott egy munkahelyi gondot: az új főnöke mindent átszervez, és nem tudja, marad-e a helye ősszel. Nem kérdeztem semmit, nem adtam tanácsot. Csak mentem mellette, és a kabátom zsebében megforgattam a bérletet, azt a kis műanyag kártyát, amit két hónapja majdnem a kezébe nyomtam.

A villamos fényei már feltűntek a sín végén. Sergio elhallgatott, és a zsebébe nyúlt cigarettáért, amit sosem gyújtott meg, csak forgatott az ujjai közt, ahogy kiskamaszkora óta szokta, ha gondolkodik. Én is hallgattam.

– Jövő hónapban megint eljössz? – kérdezte, amikor a villamos megállt előttünk.

– El – mondtam, és visszatettem a bérletet a zsebembe.

Felszálltunk.